Daughter of the Solar Solstice 2. (The Battle of the Labyrinth)

16.Fejezet-Kampénak kampec

"My heart's beating faster, I know what I'm after"

Via nézhette volna, hogyan söpri el a laisztrügónok hada az Árész-bungaló elszánt harcosait. Figyelhette volna, mikor hozza működésbe Beckendorf és a Héphaisztosz-csapat a katapultokat. Elmélkedhetett volna az athénések mesteri hadmozdulatain. Ő azonban egyiket sem tette meg.

Ellőtt úgy harminc nyílvesszőt a fák takarásából; szinte mindegyikkel célt ért. Az óriások porrá omlottak, amint mennyei bronzból készült nyílhegyei a testükbe hatoltak. De ez messze nem volt elég. Látta, hogy a kígyónők és telekhinek egyre előrébb nyomulnak, miközben a tábor harcosai jelentősen fogyatkoznak. Kivett a tegzéből egy maroknyi nyilat, és Kaylának adta. Nővére kérdő pillantására mindössze egy mosollyal és vállvonással felelt, majd íját ás tegzét egy ágra akasztotta, és leugrott a földre.

Ha Apollón úgy akarja, hogy túlélje az ütközetet; akkor a csata után majd megtalálja a fegyvereit. Ha nem... akkor meg úgysem lesz már rájuk szüksége. Kirántotta a helyükről a félholdkéseit, és támadásba lendült.

Később, bárhogy is igyekezett, sehogy sem tudott felidézni egyetlen konkrét dolgot sem a csatából. Csak annyi maradt meg az egészből, hogy minden erejét bevetve a lehető legügyesebben szúrt, vágott, ugrott és vetődött; miközben a világ beszűkült rá és az éppen aktuális ellenfelére. Körülötte elmosódott foltok voltak csupán a többiek; csak ő létezett, a kések és Luke mérhetetlenül hatalmas, elfogyni nem akaró serege.

Megállt egy percre; kitörölte szeméből az izzadságot. Körülnézve rémülten látta, hogy néhány kígyónő kivált az alakzatból, és a táborba vezető ösvény felé igyekeznek. Via mindennek elhordta magát az íja otthagyásáért, miközben feléjük rohant. Amint a leghátsóhoz ért, a hátára ugrott, és a tarkójába döfte az egyik kését. Könnyűszerrel megölte, de a meglepetés ereje odalett. Ám még mielőtt társai bosszút állhattak volna a pórul járt draecenáért, a lány egy ismerős hangra lett figyelmes.

-Szolgáljatok!

Nico alig pár lépésre állt tőle, fekete sztűgiai vas kardját az égnek emelve. A föld megremegett, majd szétnyílt a szörnyek előtt, és a szakadékból élőhalott katonák másztak elő. Rémesebbnél rémesebb hullák különböző történelmi korok egyenruháiban: katonák az amerikai függetlenségi háborúból, római centuriók, Napóleon lovasai csontvázlovak hátán. Egyszerre rántottak kardot mind, és a kígyónőkre támadtak. Nico térdre hullott, a lány odaugrott hozzá, hogy megnézze, jól van-e.

-Élek – suttogta a fiú, mikor szembe találta magát Via tekintetével – Ennyit még sosem idéztem meg egyszerre, ennyi az egész.

Nem úgy tűnt, mint aki jól van. Arca enyhén zöldes árnyalatot vett fel, végtagjai remegtek. Via egy pillanatig sem tétovázott. Fogalma sem volt, honnan, de tudta, mit kell tennie. Lehúzta jobb kezéről a kesztyűjét, és összpontosított, hogy megmozgassa az általában magától is élénk erőt. Pár másodperccel később már érezte is, ekkor bocsánatkérően pillantott Nicóra.

-Nem tudom, hogy fájni fog-e, úgyhogy előre is bocsánat...

-Ne tedd, Lana – nyögte elhalóan a fiú.

-Nyugi, tudom mit csinálok! – valószínűleg Nicónak eszébe jutottak a Minósszal történtek. A helyében Via is aggódott volna, de érezte, hogy ez most az erő másik oldala. Óvatosan a fiú jéghideg homlokára tette a kezét – és néhány másodperc múlva kis híján el is rántotta, annyira fájdalmas volt; ahogy az energia átáramlik Nicóba. Kis idő elteltével ő is kimerülten leroskadt, de a signumok megtették, amit meg kellett: a fiú arca már visszanyerte egészséges hullasápadt színét, és szemlátomást könnyebben is vette a levegőt. Via ellenben úgy érezte magát, mint akin átment egy úthenger, ám ez ebben a helyzetben teljesen mellékes volt.