Daughter of the Solar Solstice 2. (The Battle of the Labyrinth)

1.Fejezet-Percy mint robbantós terrorista

"I dreamed I was missing, you were so scared"

Ha jobban belegondolt, Viának már reggel gyanítania kellett volna, hogy ma valami rossz van a levegőben. Ahogy a taxi a Long Island felé haladt, és ő újra meg újra végigpörgette magában az aznap éjjeli álmát, egyre inkább az a gondolata támadt; hogy talán még el is kerülhették volna a tragédiát, ha ő időben szól a fiúnak erről.

                                                                                        *****

Egy sötét folyópartot látott, a fekete víz felett ködfoszlányok lebegtek. A parton vulkanikus sziklák kiálló fogai. A víz mellett egy fiatal fiú guggolt, és egy tábortüzet élesztgetett. A lángok természetellenes kék fényt vetettek. Aztán meglátta a fiú arcát, és majdnem felkiáltott. Nico volt az.

Őszintén szólva, először alig ismerte meg. Sokkal idősebbnek látszott, Via szemében szinte annyinak, mint Percy. Fekete haja hosszabb, arca sápadtabb, mint mikor utoljára látta. Szakadt, fekete farmert viselt, és fekete pólója felett néhány számmal nagyobb pilótakabátot. Arca komor volt, szeme vad, tekintetében kérlelhetetlen makacsság.

A tábortűz fellobbant. Nico kis ideig melengette a kezét, aztán leült egy kőre. Dzsekije zsebéből tollat és fekete noteszt vett elő, majd kis gondolkodás után írni kezdett. Néha meg-meg akadva, néha nagyon belelendülve körmölt tele két teljes oldalt. Végül összecsapta a füzetet, és felsóhajtott.

-Bárcsak itt lehetnél...

-Már megint arról a lányról álmodozik, uram? – hallatszott egy hang. Via kis híján frászt kapott, mert senkit sem látott Nicón kívül. A szavak értelme azonban jobban aggasztotta. Ugyan miféle lány?!

-Hallgass! – parancsolta Nico – Ő volt az egyetlen, aki... akit nem ölnék meg, ha most itt lenne velem. A barátom volt. Az egyetlen barátom.

-A fény lánya nem lehet a sötétség barátja – mondta behízelgően a hang, és Viának csak akkor esett le, hogy ezek róla beszélnek. A fény lánya, Apollón lánya... ó, a fenébe is! Nyilvánvalóan nem Kaylára gondol, ez csak ő lehet.

-Ebben az egyben nincs igazad. – kötötte az ebet a karóhoz Nico.

-Ahogy gondolja, uram – gúnyolódott a hang, és a tábortűz hirtelen felfénylett. A kék füstnek emberformája volt, valószínűleg egy árny lehetett. Ha az ember egyenesen nézett rá, semmit sem látott, de ha a szeme sarkából tekintett rá, kivehette az alakját. Egy szellemét.

Nico mondani akart valamit, de ebben a pillanatban egy koppanás hallatszott. Via rémülten ült fel az ágyban. Egy szörnyű másodpercre azt hitte, a szellem volt az, de nem. Csupán egy toboz pottyant az ablakpárkányára.

-Csak egy álom volt – motyogta, és visszadőlt a párnájára.

                                                                                           *****

A következő napirendi pont az volt, hogy Percy üzenetet hagyott az otthoni telefon rögzítőjére, mely szerint „a Goode-ban empúszák támadtak rám, az egyiket megöltem, a másik felrobbantotta a sulit. Találkoztam Annabethszel, elmentünk a táborba. Viának üzenem, hogy jöjjön utánam, amilyen gyorsan csak tud. Bocsánatot kérek, Paul, de erről tényleg nem én tehetek".

Via szívből sajnálta nevelőapjukat. Igazán nem tehetett róla, hogy ilyen különös családba csöppent. Érzelgősségre azonban most nem volt idő, minden perc számított. Gyorsan összepakolta a cuccait: néhány ruhaneműt, az alkarvédőjét, a fogkeféjét és a félholdkéseit. Íját – amelyet jobban szeretett furulya alakban tárolni – a derekára függesztette, aztán rövid üzenetet írt Sallynek, kiegészítendő Percy telefonos tájékoztatóját. Majd keresett egy taxit. Ez egyáltalán nem volt olyan egyszerű feladat, mint amilyennek hangzott; cirka háromnegyed óra várakozással és sok-sok elmormolt óangol szitokkal járt.