Daughter of the Solar Solstice 2. (The Battle of the Labyrinth)

8.fejezet-Viszontlátások

"Feeling my way through the darkness, guided by a beating heart"

Nico egyszerűen csak... dühös volt. Irgalmatlanul dühös. Mert ugyan mi a jó francért kellett utánajönniük?! Senki sem kért a hülye mentőakciójukból. Kezdett nagyon elege lenni ebből a minden lében kanál párosból. És a helyzetet csak súlyosbította, hogy egy küklopsz és egy szatír is volt velük. Nico legszívesebben előhívta volna a tavaly merő véletlenségből megidézett csontvázakat. Egészen addig tartott ez a paprikás hangulata, amíg meg nem pillantotta a túlságosan ismerős gesztenyeszínű hajzuhatagot.

-Via! – és már rohant is volna a lány felé, de Eurytion lefogta, és mire észbe kapott volna, már meg is kötözte – Engedjen oda! Nem hallja, maga...

-Sajnálom, Mr. di Angelo – mondta a jámbor tehénpásztor, és úgy tűnt, komolyan is gondolja – A barátja épp most kötött üzletet Geryon úrral. Ki kell várnia, sikerrel jár-e.

-Nem a barátom – a fiú legszívesebben kettévágta volna Poszeidón fiát; a probléma csak az volt, hogy Geryon a kardját is elvette – Rohadj meg, Percy, ezerszeresen is...

-Neeks... – nyöszörgött halkan Via, mire Nico figyelme egyből a lányra terelődött. A küklopsz épp akkor vette le a hátáról, és fektette gyengéden az ajtó előtt álló kerevetre. Aztán sóhajtva nyújtotta oda a kezeit Eurytionnak. Nico megpróbált közelebb araszolni, habár összekötözve ez kissé nehezen kivitelezhető mutatványnak bizonyult.

-Mi történt vele? – kérdezte aggodalmasan.

-Klausztrofóbiás – válaszolta Annabeth – Nagyon megviselte a föld alatti barangolás, és elképzelhető, hogy a sárkányméregből is kapott egy adagot.

-Hát miért engedtétek le?! – Nico legszívesebben a haját tépte volna. Azt már meg sem kérdezte, hogy mégis miféle sárkányméreg; úgy volt vele, hogy jobban jár, ha nem tudja, legalább addig sem kap idegbajt.

-Nem akartuk, de erőnek erejével ragaszkodott hozzá, hogy eljöjjön. Csakis miattad, úgyhogy ne ugrálj és szállj magadba egy kicsit, légy oly kedves.

Annabeth szürke szemei villámokat szórtak, így Nico jobbnak látta csendben szidni tovább Percyt. És azt is csak addig, amíg be nem tömték a száját valami gyanúsan zokniszerű ronggyal.

                                                                                     *****

Via Daidaloszról és Ikaroszról álmodott. Maga a történet ugyan nem volt új számára, de a részletesség, amivel az álma elé tárta, megdöbbentően valóságossá tette. Majdnem elsírta magát, látva Ikarosz sorsát, de egyúttal rájött egy sokkal lényegesebb dologra is. Mégpedig arra, hogy Nico szellem-mentora nem más, mint Minósz, a gonosz krétai király szelleme. Ez legalább megmagyarázta, miért volt ilyen ellenszenves neki a kezdetektől fogva.

Amikor felébredt, a telihold akadálytalanul világított az arcába. Fogalma sem volt, hol lehet – azon kívül, hogy egy ágyban, valami parasztházban. A fegyverei sem voltak nála, és hülyeség, nem hülyeség; felkelt, hogy a koromsötétben nekiálljon megkeresni őket. Bolyongott egy kicsit a házban, de csak Annabetht találta meg, aki álmos motyogással adta tudtára:

-Biztonságban vagyunk, reggel mindent elmondok.

Azzal a másik oldalára fordult, és szuszogott tovább. Via azonban nem volt fáradt. Kilépett a ház elé, és hallgatta egy darabig a tücsökciripelést. Ekkor jött csak rá, hogy miért érzi olyan furcsán magát: elmúlt a klausztrofóbiája. Vagy legalábbis ideiglenesen megszűnt. Nagyot szippantott a nyáresti levegőből, és már indult volna vissza a házba, amikor két alakot pillantott meg a háztól elfelé tartva. A magasabbik határozottan Percynek tűnt, a másik pedig... de nem, az nem lehet, hogy Nico legyen!