Daughter of the Solar Solstice 2. (The Battle of the Labyrinth)

12.Fejezet-Még, hogy egészséges táplálkozás...

"But if you close your eyes, does it almost feel like nothing changed at all?"

Via igyekezett leutánozni az álmában látott Daidalosz és Ikarosz mozdulatait. Széttárta a karjait, és szinte felfeküdt a szélre. Varázslatos érzés volt, egy pillanatra még azt is elfelejtette, hogy az Artemisztől kapott fegyvere most már örökké abban a gyűlöletes Labirintusban marad. Hogy lehetett ilyen felelőtlen, hogy egyszerűen lerakja, aztán meg ott hagyja?! Jó, mondjuk az otthagyásról nem éppen ő tehet, inkább a laisztrügón, amelyik elvonszolta. De akkor is. Még jó, hogy az apjától kapott furulya-fegyvere megmaradt.

-Leszállás! – Annabeth hangja ragadta ki a gondolatai közül – Ezek az új szárnyak sem bírják örökké!

-Kíváncsi lennék, meddig lehet velük a levegőben maradni – töprengett Rachel.

-Én nem akarom megtudni – felelte Annabeth.

Egy széles, napsütötte és növényekkel borított völgy felé vitorláztak. Amikor Percy megkerülte az egyik sziklacsúcsot, néhány hegymászó majdnem szívinfarktust kapott tőle – ezen jót nevettek. Azután átsiklottak egy út felett, és a Turista Központ teraszán leszálltak. Javában benne jártak már a délutánban, a hely kihaltnak tűnt, de a biztonság kedvéért lekapták a szárnyakat. Amikor Via alaposabban is szemügyre vette őket, belátta, hogy Annabethnek sajnos igaza volt, a szárnyak erősen vedleni kezdtek, és a ragasztó, amivel a hátunkhoz rögzítették őket, megolvadt.

Via őszintén sajnálta, hogy nem lehet megjavítani őket: sajnos az összeset ki kellett dobniuk a kávézó előtti kukába. A lány hunyorogva (szembe sütött a Nap, de ez őt Apollón lányaként jóval kevésbé zavarta, mint bármely más normális félistent) próbálta megtalálni Daidalosz műhelyét a hegyen, de nem járt sikerrel. Se füst, se kitört ablak, csak az üres sziklafal.

-A műhely változtatja a helyét. Nem lehet tudni, hová költözött – mondta Annabeth.

-Most mit tegyünk? Hogyan jutunk vissza a Labirintusba? – kérdezte Percy aggodalmasan. Annabeth a távolban derengő Spikes Peak csúcsát szemlélte.

-Ha Daidalosz meghalt, lehet, hogy sehogy... Azt mondta, hogy élete összeköttetésben áll a Labirintussal. Lehet, hogy az egész Labirintus eltűnt, és Luke terve a tábor lerohanásáról csődöt mondott.

Nincs akkora szerencsém, gondolta Via, ezzel párhuzamosan azonban feltűnt neki a létszám hiányossága.

-Hol van Tyson és Grover?

-Elmentek megkeresni a Nagy Pánt... azóta valószínűleg a Labirintusban – sóhajtotta Annabeth.

-Ott lesznek – szólalt meg Nico. – Daidalosz él.

-Honnan tudod? – csodálkozott Percy.

-Egyszerűen érzem, ha meghal valaki. Olyan ez, mint a fülzúgás, egyszer csak elkapja az embert.

-Grover és Tyson él még?

-Nem tudom megmondani, mivel ők sem nem emberek, sem nem félvérek. Nincs halandó lelkük.

-Menjünk be a városba, ott nagyobb eséllyel találunk bejáratot a Labirintusba. A táborba kell érnünk Luke és a hadserege előtt. – javasolta Via, noha leginkább a háta közepére kívánta a föld alá való visszatérést.

-Üljünk repülőgépre! – javasolta Rachel.

-Nem repülök – borzadt össze Percy.

-De hiszen az előbb is repültél! – értetlenkedett Rachel.

-Az csak vitorlázás volt, méghozzá alacsonyan – magyarázta a fiú – Nem mintha nem lett volna ez is rizikós. De ahol a repülők járnak, az már Zeusz felségterülete. Felejtsd el! Különben sincs időnk repülőzgetni. A Labirintuson keresztül jutunk vissza a leghamarabb.