"So we can take the world back from a heart attack"
A cellához közeledve egyre erősödött a sírás. Amikor Via először meglátta a százkarút, hirtelen nem is tudta felfogni, mit lát tulajdonképpen.
Akkora volt, mint egy ember, de nagyon sápadt, tejszerű bőrrel. Ágyékkötője, akár egy óriáspelenka. Lábai aránytalanul nagyok a testéhez képest. Nyolc-nyolc lábujja volt, a körmei feketék és repedezettek. De a legfurább a felsőteste volt. A mellkasából több sorban karok nőttek ki, olyan sok, hogy a lány meg sem tudta számolni. Normális emberi kar volt mindegyik, de annyi volt belőlük és annyira össze voltak gabalyodva, hogy a mellkasa egy adag villára tekert spagettihez hasonlított. Zokogó arcát több karral is eltakarta.
-Vagy az ég van alacsonyan, vagy ez a fickó ilyen kicsi – motyogta Percy Via mellett. Tyson szerencsére rá sem hederített. Térdre esett a rács előtt.
-Briareósz! – kiáltotta. A zokogás hirtelen abbamaradt.
-Nagy százkarú! Segíts nekünk! – kérte Tyson. Briareósz felnézett. Arca hosszúkás volt, és szomorú. Sasorra és sötétbarna szeme volt – a szó szoros értelmében, mert az egész szeme barnán csillogott, szemfehérje és pupilla nélkül, mintha agyagból gyúrták volna. Kicsit ijesztő lett volna, ha nem épp az imént hagyta volna abba a záporesőként zokogást.
-Menekülj, amíg tudsz, küklopsz! – szólalt meg Briareósz bánatosan – Én még magamon sem tudok segíteni.
-De te egy százkarú vagy! Számodra nem létezik akadály! – erősködött Tyson. Briareósz öt-hat kezével megtörölte az orrát. Néhány kezével a törött priccsből származó fa- és fémdarabokkal játszott. Lenyűgöző látványt nyújtott. Mintha mindegyik keze külön akarattal rendelkezett volna. A fadarabokból összeraktak egy játék hajót, majd ugyanilyen gyorsan szétszedték. Néhány kezével a betonpadlót kapargatta szórakozottan, párral Kő, papír, ollót játszott. A maradékkal pedig árnyjátékozott: a hátsó falon kacsa- és kutyaalakok imbolyogtak.
-Semmit sem tehetek – nyöszörögte Briareósz – Kampé visszatért, a titánok feltámadnak, és újra a Tartaroszba vetnek bennünket.
-Vágj bátor képet! – kérte Tyson. Briareósz abban a pillanatban új arcot öltött. Vonásai megváltoztak, csak barna szeme maradt a régi. Turcsi orra lett, ívelt szemöldöke, és furcsa mosolya – mint aki megpróbál nagyon bátornak látszani. Aztán visszaváltozott ugyanolyan szomorúvá, mint az előbb.
-Hiába, nem megy – vallotta be – Mindig felülkerekedik az ijedt arcom.
-Ezt meg hogy csináltad? – kíváncsiskodott Percy.
-Ne udvariatlankodj! – bökte meg a könyökével Annabeth. – A százkarúnak ötven különböző arca van.
-Ha fotózni akarják, egymaga kitesz egy érettségi tablót – jegyezte meg a fiú.
-Jaj, fogd már be! – forgatta a szemeit Via. Arra, mondjuk, nem számított, hogy ez a kis mozdulat akkora hatással lesz megtépázott idegrendszerére, hogy a szó szoros értelmében összeesik. Annabeth gyorsan felsegítette, Tyson pedig észre sem véve őket, tovább lelkesedett:
-Ne aggódj, Briareósz! Minden rendben lesz! Majd mi segítünk! De addig is kaphatnék egy autogramot?
-Ha van nálad száz toll...
-Srácok – kezdte Grover –, mennünk kéne! Kampé hamarosan visszatér. Előbb vagy utóbb megérzi a jelenlétünket.
-Kitörni a rácsokat! – rendelkezett Annabeth.
-Igen! – mosolygott büszkén Tyson – Briareósznak az semmi! Nagyon erős. Még a küklopszoknál is erősebb. Ezt figyeljétek!
Briareósz nyafogni kezdett. Ahelyett, hogy a rácsokat feszegette volna, piros pacsit játszott az összes kezével. Szédítő látvány volt.
YOU ARE READING
Daughter of the Solar Solstice 2. (The Battle of the Labyrinth)
Fanfiction"Kétszer énekelte el magányosan, hangja megremegett az elfojtott sírástól. Harmadszorra már a testvérei is bekapcsolódtak, s szép lassanként az egész táborban elterjedtek az ősi kelta királynő siratóénekének hangjai." Via Nelson már meg sem lepődik...
