Daughter of the Solar Solstice 2. (The Battle of the Labyrinth)

15.Fejezet-Silenust nem zavarja, hogy nyakán a világvége

"Put on your war paint"

A Labirintus kisebbnek tűnt. Vagy az is lehet, hogy a Pán halála miatt érzett bánat elfeledtette Viával még a klausztrofóbiáját is. Menet közben a Chasing Cars-t dúdolgatta, ezzel igyekezett megakadályozni, hogy előtörjenek a könnyei. A szöveg ugyan nem túlságosan illett ide, de maga a dal hangulata annál inkább. Annyira a gondolataiba mélyedt, hogy tulajdonképpen észre sem vette a tényt, hogy egyik lábát folytonosan a másik után teszi.

De mégis, mire Rachel visszavezette őket a Times Square-re, mégis úgy érezte, mintha futva tette volna meg az utat Új-Mexikóból. Előmásztak a Marriot pincéjéből, megálltak a járdán a ragyogó, nyári napsütésben, és hunyorogva nézték a forgalmat. Via hirtelen nem is tudta volna eldönteni, melyik tűnt valótlanabbnak: New York, vagy a barlang, ahol a szeme láttára halt meg egy isten.

-Szólhattál volna, mielőtt bereped a dobhártyám – morgott Via, miután Percy céltudatosan egy jól visszhangzó sikátorba vezette a csapatot, és hangosat füttyentett. Egy perc múlva Rachel meglepetten levegő után kapkodott:

-Gyönyörűek!

Az égből egy pegazuscsorda ereszkedett alá a felhőkarcolók között. Percy Fekete Péter névre hallgató ménje repült elöl, őt követte négy fehér barátja.

-Én is örülök neki. Mázlim volt. Egy gyors fuvarra lenne szükségünk a táborig. – beszélgetett a levegővel a fiú. Vagyis hát Via speciel tudta, hogy a gyönyörű, fekete szőrű állattal beszél, de a többiek számára alighanem furcsán nézett ki a jelenet. Ebben a pillanatban Rachel lépett oda Percyhez. Annabetht hirtelen nagyon lekötötte, hogy minél kényelmesebben helyezkedjen el a nyeregben. Via követte a példáját, és az egyik, a többinél hajszállal kisebb állathoz sétált. Végül is, ha a húsevő lovakkal összehaverkodtam, akkor ez sem lesz valami nagy kunszt, nem?, nyugtatgatta magát. Igaz, hogy a Táborban számtalanszor ült már pegazuson, de az utóbbi napokban annyi mindenben vallott kudarcot, hogy cseppet sem csodálkozott volna, ha a lovaglás lenne a következő a sorban – amiben egyébként is jó, ha elérte a közepes szintet.

Kissé bánatosan figyelte, ahogy Rachel még egy utolsót integet nekik, aztán elnyeli a Fifth Avenue-i embertömeg. Ismeretségük nem egészen egy napjában nagyon megkedvelte a lányt, annak ellenére, hogy nem tudtak olyan sokat beszélni. De az a mód, ahogyan halandó létére bátran szembeszállt még a félvérek számára is életveszélyes dolgokkal; na az teljesen lenyűgözte Viát. Percy bamba vigyorából következtetve azonban nem most futottak össze utoljára Rachellel.

- Menjetek nélkülem! Semmi kedvem visszamenni abba a hülye táborba! – gondolatai közül Nico nyavalygása ragadta ki. Úgy festett, a neki kijelölt pegazus nem akarta engedni, hogy a fiú a hátára másszon.

-Nico, szükségünk van a segítségedre! – fordult felé Percy. Hádész fiának reakciója mindössze a karjai összefonása a mellkasa előtt, illetőleg egy kevés homlokráncolás volt. Via felsóhajtott. Hogy fogom magam még egyszer felszenvedni erre a pegazusra?

-Neeks, kérlek! – lépett a fiú elé. Egy pillanatra megszűnt körülöttük a világ, Via csakis arra volt hajlandó figyelni, hogy a mélybarna szemek dacos tekintete mikor enged végre. Szerencsére nem kellett túl sokat várnia, Nico zord arckifejezése lassanként megenyhült.

-Na, jó – egyezett bele vonakodva – De csakis a te kedvedért. És egy perccel sem maradok tovább a szükségesnél!

Via elvigyorodott. Nem szép dolog visszaélni azzal a nem elhanyagolható ténnyel, hogy Nico a legjobb barátja, de néha muszáj.

Nemsokára már mindenki lóháton ült. Kilőttek a levegőbe, és hamarosan az East River fölött jártak, és Long Island terpeszkedett előttük. Via élvezte a repülést, csakúgy, mint amikor Daidalosz műhelyéből menekültek. A föld alatti Labirintust ugyan nem neki találták ki, de a légi úton való közlekedést, úgy fest, annál inkább.