Daughter of the Solar Solstice 2. (The Battle of the Labyrinth)

14.Fejezet-Pán csodája

"Things are changing, it seems strange and I need to figure this out"

-Igen. A bejáraton túl valami hatalmas vár rád. – bólintott Via.

Mivel Tyson és Grover még nem találkozott Rachellel, Percy gyorsan bemutatta őket egymásnak. Amikor Tyson dicsérni kezdte Rachel szépségét, Annabeth orrcimpái remegni kezdtek, mintha tüzet készülne fújni.

-Gyere, Grover! Támaszkodj rám bátran! – biztatta Percy a kecskefiút. Annabethszel felsegíttették Grovert, és átgázoltak vele a föld alatti folyón. Az áramlás erős volt. A folyó a derekukig ért, és Via, aki a maga 162 centijével mindannyiuknál alacsonyabb és könnyebb volt, tartott tőle, hogy a víz egyszerűen el fogja sodorni. De váratlan segítséget kapott a mellé lépő Nico személyében. A fiú egyszerűen megfogta a csuklóját, és szorosan tartotta, amíg átértek a túlsó partra. Nem szólt semmit, de Via így is nagyon hálás volt neki, és a testét elöntő melegség miatt annyira nem is zavarták átázott ruhái.

-A Carlsbadi-barlangokban lehetünk – vélte Annabeth vacogó fogakkal – Talán egy felderítetlen részében.

-Honnan veszed? – tudakolta Via.

-Carlsbad Új-Mexikóban található. Ez megmagyarázná a múlt télen történteket.

Tényleg, jutott Via eszébe, hiszen Grover még mesélte is neki, hogy a küldetésen állítólag meghallotta a Nagy Pánt.

Kikecmeregtek a folyóból, és továbblépkedtek. Ahogy a kristályoszlopok egyre közelebbről tornyosultak fölé, a lány úgy kezdte egyre áthatóbban érezni a következő barlangból kiáradó erőt. Ami azonban – Kronoszéval ellentétben – könnyedséget, jóságot sugárzott. Megérintette Via mágiáját, és lelkesen üdvözölte. A bőre elektromosságtól bizsergett; olyan frissnek és kipihentnek érezte magát, mint a legjobb alvások után, mint a Három G Farmon. Egyre erősebbnek érezte magát, szinte megtelt élettel, mint a hosszú szárazság után végre vízhez jutó fák. A barlangból áradó illatnak semmi köze nem volt az alagútban terjengő dohszaghoz. A nyári napok virág- és faillata szállt a levegőben, felidézve a Vadászokkal töltött, minden nehézség és bánat ellenére is szép nyarát.

Grover nyüszíteni kezdett izgalmában. Viának egy hang sem jött ki a torkán, de még Percynek is elállt a szava. Sőt, a lány még azt is észrevette a szeme sarkából, hogy Nico is ámulva, békésen figyelt maga elé. A barlangba lépve Rachel felkiáltott:

-Hú! Ez nem semmi!

A falakon vörös, zöld és kék kristályok csillogtak. A furcsa derengésben lenyűgöző növények nőttek – óriásorchideák és csillag alakú virágok, a falakat indák futották be, rajtuk bíbor- és narancssárga bogyók híztak. Lábuk alatt selymes, zöld mohaszőnyeg. A barlangnak magasabb volt a mennyezete, mint egy katedrálisnak, és úgy ragyogott, mint egy galaxisnyi csillag. A barlang közepén egy aranyozott, U alakú római ágy terpeszkedett, rajta rengeteg selyempárna. Körülötte régen kihalt állatok heverésztek: egy dodó madár, egy erszényes farkas, továbbá egy hatalmas rágcsáló, talán a tengerimalacok ősanyja, és az ágy mögött egy gyapjas mamut lépkedett az ormányával gyümölcsöket tépegetve. Via a szája elé kapta a kezeit. Lényének az a kicsiny része, amelyik még mindig Vadász volt (és tán örökre az is marad), legszívesebben felkapta és kivitte volna az állatokat az eredeti élőhelyeikre, hogy ismét terjedjenek el a földön.

Az ágyon egy vénséges szatír ült, és égszínkék szemével figyelte, ahogy közelednek. Göndör haja és hegyes szakálla hófehér volt, de még a lába is ősz szálaktól szürkéllett. Hatalmas, csillogó, barna, csavart szarvai voltak. Ezeket már nem lehetett volna sapka alá rejteni, ahogy Grover tette a sajátjaival. A nyakába akasztva pánsíp lógott.