"All this time I was finding myself, and I didn't know I was lost"
Viának fogalma sem volt, hogyan került vissza az ágyába. Tudtával a teleportálás emberi körülmények közt még nem volt lehetséges; és azt sem tartotta túl valószínűnek, hogy az apja megszánta volna szegény, Labirintusban kóválygó lányát. Ami azonban még ennél is jobban aggasztotta, az a farmon uralkodó hatalmas csend volt. Csak nem... de nem, az nem lehet!
Úgy, ahogy volt, mezítláb és mindössze egy, pusztán a combját takaró narancssárga pólóban (Artemiszre, ebben volt kint éjjel?!) rohanta körbe az egész házat, Percyéket keresve. Bejárta a padlástól a pincéig az egészet, nem feledkezve meg az olyan helységekről sem, mint a spájz és a mellékhelység, de egy teremtett lelket sem talált. Végső kétségbeesésében kiszaladt a rétre, ahol végre megpillantott egy hatalmas férfit. Éppen gyomlált, de Viát nem olyan fából faragták, hogy ilyesmi mellékes dolgok elriasszák néhány kérdés feltételétől.
-Jó reggelt! – köszönt hangosan, de azért futásra készen. Bár valószínűleg nem lehet ez egy rossz szándékú ember, ha egyszer megengedte, hogy a házában aludjon... vagy mégis, és akkor ő tüntette el Percyéket és Nicót is?
A gyomláló megfordult, és Via megkönnyebbülten nyugtázta, hogy hatalmas méretétől eltekintve teljesen emberi. Nagydarab fickó volt, dús, fehér hajjal, és fehér, befont szakállal, a fején szalmakalap ült. Farmert viselt, Ne szemétkedj Texasszal! feliratú pólót és egy szakadt ujjú farmerkabátot, amely látni engedte dagadó izmait. Jobb karjának bicepszére két keresztbe tett kardot tetováltak. Egy pillantással végigmérte Viát, de a tekintetében semmi rossz szándékot nem lehetett felfedezni. Sőt, ellenkezőleg, jóindulatú mosoly jelent meg az arcán.
-Felébredtél, kislány? A barátaid már nagyon aggódtak miattad.
Szóval ismeri Percyéket, és ha ennyire vidáman beszél róluk, akkor nagy valószínűséggel egy oldalon áll velünk, vonta le a következtetést Via. A mondandóját is igyekezett ehhez igazítani.
-Igazság szerint éppen őket keresem. Meg tudná mondani esetleg, hogy merre vannak?
-Az a Percy gyerek előre szólt, hogy rögtön ezt fogod kérdezni – somolygott a bajsza alatt a férfi, majd elkomolyodott – Az az igazság, hogy körülbelül két órája indultak el innen. Fogalmam sincs, merre járhatnak most.
Via a fűre roskadt. Egyszerűen nem volt hajlandó elhinni, hogy csak úgy, egy árva szó nélkül itt hagyták. Elvégre ő is a küldetés tagja volt, és hiába nem akarták elhozni, azért ennyi felelősséggel tartoztak neki. Vagy inkább tartoztak volna. Úgy látszik, Annabeth csak a levegőbe papol állandóan a kötelességtudatról, be már nem tartja, amit mond. A lány szemét könnyek homályosították el, de idegesen visszafojtotta őket. Mi okuk lehetett rá? Amennyire vissza tudott emlékezni, nem viselkedett túlságosan idegesítően, sőt, signumai az egész csapat segítségére voltak.
-Nem hagytak nekem semmi üzenetet? – kérdezte szipogva, miközben feltápászkodott a földről.
-De igen – bólintott a másik. Via szívében elkezdett éledezni a remény, ami azonmód el is halt, ahogy a férfi hozzátette – Azt, hogy a fegyvereid és a hátizsákod a konyhában vannak.
Ennyi?! Hát, kösz szépen, puffogott magában Via, miközben elindult visszafelé. Fogalma sem volt, hogyan találja majd meg egyáltalán a csapatot; de nem hagyta, hogy erőt vegyen rajta a kétségbeesés. Kizárta az agyából a kétségeit, és gépiesen csak a közvetlen céljára koncentrált. A fegyvereire és a hátizsákjára, amelyeket azonnal meg kell találnia. A többi ráér azután is.
Kis bolyongás után, de viszonylag gyorsan meg is találta a konyhát. A cuccai valóban ott voltak az asztalon, ahogy a férfi mondta. Amint ismét a kezébe vette a furulyáját, egy kicsit megkönnyebbült. Beletúrt a hátizsákjába, hátha maradt benne még valami ennivaló. Hát, azt ugyan nem talált, viszont nemsokára egy gyűrött papírfecni akadt a kezébe. Kisimította, és szinte azonnal felismerte fogadott bátyja leginkább macskakaparásra hajazó betűit.
Szia Hugi!
Most tutira ki vagy akadva, hogy ott hagytunk. Ne is tagadd! Rettenetesen sajnálom, de Grover megállapította, hogy túl gyenge lennél még ki tudja, hány napnyi bolyongáshoz. Maradj a farmon, ameddig csak szeretnél, és gyógyulj fel! Eszedbe ne jusson félhullán elindulni, okés? Eurytion majd figyel rád (a nagydarab csávó), és Niconak is ott kell lennie a közelben, ha még nem ment vissza a Labirintusba. Remélem, Minószt most egy darabig nem fogja hívni. Együtt ki tudtok jutni a felszínre, és amint lehet, menjetek vissza a Félvér Táborba. Semmi magánakció! Vigyázz magadra!
PERCY és Annabeth
Via sóhajtott. Hát ez remek. Már nem haragudott annyira a csapatra, hiszen az iránta való aggodalomból tették, amit tettek; ez pedig azt bizonyítja, hogy igenis törődtek vele. Egy kis sértettség azért maradt benne, hiszen pontosan tudta: Percy és Annabeth még lesántulva is folytatnák az útjukat, ahogy valószínűleg Grover és Tyson is. Nehogy már csak ő legyen gyenge!
Egy kezet érzett a vállán, mire ijedtében kirántotta egyik félholdkését a tokjából, és suhintott vele egyet hátrafelé. Éjsötét hajtincs hullott a földre, és Via szembe találta magát a legjobb barátjával.
Nico a nappali fényben még rosszabbul festett. Sápadt arcában egyedül mélybarna szemei látszottak, arcáról meg sem kísérelte eltüntetni a sírás nyomait. Hatalmas köpenyt viselt, ha Via is belebújik; még úgy is nagy lett volna. A lány igyekezett úgy tenni, mintha nem vette volna észre Nico kézfején a hegeket és a tekintetében a megtörtségét. Csak éppen azt az egyet nem tudta, hogy most mit is kellene csinálnia. Hirtelen tudatosult benne, hogy mindössze egy póló van rajta, és ez sem javított túl sokat a lelkiállapotán – bár, Nicót ez az aprócska tény aligha érdekelte.
-Értem én, hogy kérdés nélkül leléptem, de arra azért nem számítottam, hogy egyből meg akarsz ölni utána... – nézett a haja szomorú sorsú részére a fiú, és Via nem bírta tovább türtőztetni magát.
-A francba veled! – ugrott Nico nyakába, de olyan vehemenciával, hogy a fiú majdnem felborult tőle. Nem mintha zavarta volna, sőt, maga is lassan a lány teste köré vonta karjait. Kóborlása fél éve alatt Via volt az egyetlen személy, aki hiányzott neki. Hiányoztak a hülye poénjai, a harcoshoz méltóan gyors mozdulatai (bár ezt most rendesen megszenvedte), a jókedvű vigyora, a hatalmas, csillogó zöld szemei... egyszóval az egész lány. De abban is biztos volt, hogy Via hallani sem akar majd az új énjéről, erről a megkeseredett, depressziós alakról. Hiába. Az idők változnak, és ő már sosem lesz az az önfeledten viháncoló kissrác, aki télen volt. Miért kellett mindennek ennyire elromlania?
ŞİMDİ OKUDUĞUN
Daughter of the Solar Solstice 2. (The Battle of the Labyrinth)
Hayran Kurgu"Kétszer énekelte el magányosan, hangja megremegett az elfojtott sírástól. Harmadszorra már a testvérei is bekapcsolódtak, s szép lassanként az egész táborban elterjedtek az ősi kelta királynő siratóénekének hangjai." Via Nelson már meg sem lepődik...
