"Easy to find what's wrong, harder to find what's right"
Via számára úgy húsz perc alatt világossá vált, mire gondolt Annabeth a legnagyobb félelme címén. A klausztrofóbiára. Eddig ő sem volt tudatában ennek, de a gondolatra, hogy most akár több, mint tíz méterrel a föld alatt kóvályognak, és sehol semmi napfény, semmi természet, kezdett rajta eluralkodni a pánik. Hideg veríték csorgott le a gerince mentén, és biztosra vette: sápadtabb lett a tábori ágyán feszülő lepedőjénél. Ennyivel mondjuk, még meg tudott volna békélni, de szédelegni is kezdett, néha kicsin múlt, hogy nem esett el. A többiek, ha észrevették is, nem nagyon mutatták, csak Percy vetett rá időnként egy-egy aggodalmas pillantást. Bármennyire furcsa is, ez megkönnyítette a lány dolgát. Ha elkezdik sajnálni, egész biztos, hogy összeesik. Teljesen meg tudta érteni Grovert, aki így siránkozott:
-Nem bírom tovább! – zihálta – Ott vagyunk már?!
-Még fél órája sem vagyunk lent – válaszolta Annabeth.
-Én egy évszázadnak érzem – nyavalygott Grover – Mi a fenét keresne ebben a pöcegödörben a Nagy Pán? A Labirintus a vadon szöges ellentéte!
Ezzel a lány is csak egyet tudott érteni, miközben továbbnyomultak az egyik iszonyatosan szűk alagútban. Amikor már azt hitte, végleg beszorulnak, hirtelen kitágult. Via a térdére támaszkodva lihegett. Az útnak nem a fizikai része erőltette meg, hanem a félelem. De hamar felegyenesedett; ezt senki sem tudhatja meg. Még jó, hogy a többiek éppen mással voltak elfoglalva. Percy végigfuttatta az elemlámpája fényét a falakon, és felkiáltott:
-Nahát!
A termet, ahova jutottak, mozaikcsempék borították. A képek maszatosak és kopottak voltak, de a színeket még ki lehetett venni: vörös, kék, zöld és arany. A fríz a lakomázó olimposzi isteneket ábrázolta. Percy apja is szerepelt rajta háromágú szigonyával, és éppen szőlőfürtöket nyújtott át Dionüszosznak, hogy változtassa borrá. Zeusz szatírokkal mulatozott, és feje fölött szárnyas sarujában Hermész repült el. A csempemozaik gyönyörű volt, de nem elég pontos. Mr. D. például közel sem volt ennyire jóképű. A terem közepén egy háromszintes szökőkút állt. Régen nem láthatott már vizet.
-Hol vagyunk? – kérdezte zavartan Via – Olyan, mintha...
-Római lenne – fejezte be helyette Annabeth – Ezek a mozaikok kétezer évesek lehetnek.
-Hogy kerülnek ide? – kérdezte Percy – A Római Birodalom nem ért el a Long Islandig!
-A Labirintust úgy képzeld el, mint egy foltvarrással készült takarót – magyarázta Annabeth – Már említettem neked, hogy terjeszkedik, és mindent magába olvaszt. Ez az egyetlen épület, ami magától növekszik.
-Úgy beszélsz róla, mintha egy élőlény lenne. – jegyezte meg Tyson. Előttük, az alagútból visszhangzó morgást hallatszott. Via ijedten kapott a késeihez.
-Ha kérhetem, ne mondjátok többé, hogy él! – nyüszítette Grover.
-Rendben – mondta Annabeth – Előre!
-A rossz hang irányába? – kérdezte Tyson. Még ő is rémültnek tűnt.
-Igen – hangzott a válasz – Az építmény öregszik, ez jó jel. Daidalosz műhelyének a Labirintus legősibb részében kell lennie.
Ebben volt némi logika. De az alagút játszadozni kezdett velük – tizenöt méter után újra cementfalak között találták magukat, felül csövek futottak. Spray-vel fújt graffitik mindenütt. Viának eszébe jutott, hogy tavasszal egyszer ők is graffitiztek Percyvel. Akkor jó mókának tűnt, de most a hideg futott végig rajta a gondolattól, hogy talán azt is megpillantják hamarosan.
YOU ARE READING
Daughter of the Solar Solstice 2. (The Battle of the Labyrinth)
Fanfiction"Kétszer énekelte el magányosan, hangja megremegett az elfojtott sírástól. Harmadszorra már a testvérei is bekapcsolódtak, s szép lassanként az egész táborban elterjedtek az ősi kelta királynő siratóénekének hangjai." Via Nelson már meg sem lepődik...
