Daughter of the Solar Solstice 2. (The Battle of the Labyrinth)

17.Fejezet-Nem-búcsú

"If I die young, bury me in satin"

Via teljes lelki nyugalommal segédkezett a sebesültek ellátásában, amíg meg nem látta Lee Fletcher holttestét. Amikor azonban pár Démétéres lány behozta a magas, szőke fiút halottsápadtan és véresen, akkorát sikított, hogy a fél tábor meghallotta. Nem mintha bármennyire is érdekelte volna ez jelen esetben.

Aztán csak ült, hosszú órákig ült féltestvéreivel elhunyt bungalóvezetőjük mellett, és hallgatott. Egyikük sem bírta még feldolgozni a sokkot, Will és Kayla halkan szipogtak. Via teljesen üresnek érezte magát. Nem is tudta, mit csinál, amikor énekelni kezdett azon az ősi nyelven, amit még a bölcsőben szívott magába, mindenféle tanítás nélkül.

-Se eorl geácwinen, se heall idlad, under nihthelm, wyn eal gedreas. Héore restad, betweonan dugud wudurose, wid neodan sé aefenléoht, mín lofian geácwinen. Binnanhodma se byrgenne, mín hreder geácwinen mid héo.

Kétszer énekelte el magányosan, hangja megremegett az elfojtott sírástól. Harmadszorra már a testvérei is bekapcsolódtak, s szép lassanként az egész táborban elterjedtek az ősi kelta királynő siratóénekének hangjai. Egy pillanatra sem maradt abba a dal, még akkor is ezt zengték, mikor este, a tábortűz helyén meggyújtották a halotti lepleket. Ezüstös, ragyogó füst szállt az ég felé, miközben a táborlakók, szatírok, najádok és mindenféle szerzetek énekeltek siratóéneket az elhunytak tiszteletére.

Via másnap már hajnalban talpon volt, folytatta a munkát testvéreivel. Rengeteg kisebb-nagyobb sebet kellett ellátniuk, a tábornak nem volt olyan lakója, aki teljesen ép bőrrel megúszta volna a csatát. A lány kisírt, de immáron száraz szemmel, csendben dolgozott. Kezei maguktól tették a dolgukat, a munkába próbálta fojtani elvesztett barátja miatt érzett bánatát. Nem érzett sem éhséget, sem fáradtságot; ha Will nem szól rá egy idő után, valószínűleg huszonnégy órát is végigállt volna. Késő délután volt már akkor, Via az erdő felé vette az irányt. Aoifét nem kellett soká keresnie: farkasa is kapott egy könnyebb sebet az ütközetben, mikor Mrs.O'Learyvel pusztították a draecenákat; de őt még tegnap sikeresen leápolta. Az állat selymes, ezüstszürke szőrébe temette az arcát, és akkor végre kitört belőle az egy napja sikeresen elfojtott zokogás. Fulladozva sírt, kevert nyelven átkozta Kronoszt, és lassanként mintha minden könnycseppje elvitt volna egy keveset a fájdalmából. A dühös, makacs, nekivadult szomorúság helyét a fásult beletörődés vette át a lelkében.

Még az sem érte el az ingerküszöbét, amikor Nico alakja vált ki az egyik árnyból. A fiú nem szólt semmit, csak leült mellé. Kezeit különféle nagyságú és mélységű vágások borították, a legtöbbjük frissnek tűnt. Viának épp csak megfordult a fejében, hogy megpróbálhatná begyógyítani őket, mikor Nico már el is húzta a kezét.

-Ne csináld ezt túl sokszor.

-Mit? – kérdezte Via. Most valahogy nagyon nem volt kedve rejtélyeket fejteni.

-A gyógyítást a signumaiddal. Elszívja az életerőd, ha rövid időn belül többször használod, akár bele is halhatsz.

Talán csak képzelte, de valódi törődést látott Nico szemeiben. Csendben ültek egy darabig, de nem abban a kellemetlen, kínos némaságban. Aki tudja, mikor kell beszélni; az azt is tudja, mikor kell elhallgatni. Körülöttük az esti madarak hangja töltötte meg a levegőt. Olyan békés volt a táj, szinte hihetetlen, hogy másfél napja még vér áztatta itt a földet. Az ég lassan elsötétedett, megnyúltak az árnyak, mikor ők még mindig ott ültek.

-Mi lesz most? – törte meg a csendet a lány, még mindig a fákat nézve – Elmész?

-Valamikor igen – bólintott Nico – Muszáj. A tábor nem az én világom, ezt te is jól tudod.

Via tudta. Legbelül mindig is érezte, csak magát áltatta azzal a hamis reménnyel, hogy Nico egyszer visszajön, és minden megint olyan lesz, mint télen. Eddig ismeretlen keserűség öntötte el a szívét, és döbbenten konstatálta, hogy egy könnycsepp folyik le az arcán. Hát ez meg...

-Azért próbálj meg vigyázz magadra – hangja rekedt volt, mikor megszólalt – A közhiedelemmel ellentétben vannak, akiknek fontos, hogy életben maradj.

-Nem örökre búcsúzom – nézett mélyen a szemeibe Nico. Via ezt ígéretnek vette. Ígéretnek, hogy látják még egymást. Nem arról volt szó, hogy ettől a rövidke mondattól rögtön derűsebben kezdte volna látni a világot, de valami igenis elcsitult a szívében.

                                                                                  *****

Aznap este, miután kiadósan megvacsoráztak, sok idő után ismét összegyűlt az egész tábor, hogy énekeljenek a tűz körül. Via észrevette Clarisse-t egy spanyol srác mellett, akivel egész este együtt nevettek szinte mindenen. Valószínűleg ő volt Chris Rodriguez, akit a lány a Labirintusban talált. Akárhogy is, Clarisse arca sokkal békésebb és szebb lett, amikor nevetett. Via önkéntelenül is arra a következtetésre jutott, hogy jót tesz neki Chris, a gondolattól pedig elmosolyodott. Aztán – legnagyobb sajnálatára – ő került „színpadra". Kheirón ugyanis a tegnap esti búcsúztatásnál a fejébe vette, hogy szép hangja van, úgyhogy felkérte, hogy adjon elő valamit az egész tábor előtt. Via nem túlságosan lelkesedett a gondolatért, de mit volt mit tenni – muszáj volt előrukkolnia valamivel.

Végül a Silver&Gold-ra esett a választása. Énekét Michael Yew kísérte dobon, Beckendorf pedig összedobott egy szintetizátort, amelyen aztán Connor segített be. A végén hatalmas tapsot kaptak, a lány pedig úgy zavarba jött ettől, hogy ismételten megfogadta: soha többet nem áll ki nyilvánosság elé szerepelni. Gyorsan és feltűnés nélkül meg is kereste Percyt, hogy ezt az egy alkalmat is minél előbb elfelejthesse.

-Gratulálok, hugi – köszöntötte a fiú, és odanyújtott neki egy már megsült pillecukrokkal teli, hegyesre faragott ágat – Tök ügyes vagy.

-Köszi, de ez egyszeri alkalom volt – tömött a szájába egyszerre két pillecukrot a lány – Nico ee'ment? – kérdezte teli szájjal.

-Igen, de előtte bocsánatot kért, amiért meg akart ölni – támasztotta a tenyerébe a fejét elgondolkodva a fiú – Határozottan jó hatással voltál rá.

-Mi van?!

-Nem te vetted rá, hogy... bocsásson meg... vagy érted – magyarázta Percy.

-Dehogy! Ez az egész a saját belátásának az eredménye – nevette el magát Via – Rá legyél büszke, ne rám.

-Rád is az vagyok – ölelte magához a fiú – holott megmondtam, hogy ne akciózz, és ne gyere utánunk.

-Tiszteletbeli Jackson vagyok, ez ezzel jár, sajnálom – vigyorgott a lány. Bátyja vállára hajtotta a fejét, és együtt nézték a narancsvörös lángokat.