Daughter of the Solar Solstice 2. (The Battle of the Labyrinth)

18.Fejezet-Szavak a múltból

"Come the day and come the hour, some will live in song and story"

A nyár hátralévő része kifejezetten nyugalmas volt, ami ilyen események után már mondhatni gyanúsan hatott. Via nem sok értelmesnek nevezhető dolgot csinált. Gyakorolta a lovaglást, a vívást, az úszást és a sziklamászást. Rengeteg kosármeccset lejátszott, többségében apollónosok az árészosok ellen volt a felállás – nem egyszer napokig nem engedtek mást a pálya közelébe sem, mivel nem tudták elfogadni, hogy a másik csapat győzött, és visszavágót követeltek. Naponta hosszú sétákat tett az erdőben Mrs.O'Learyvel és Aoifével, néha Percy is csatlakozott hozzájuk. Időnként megviccelték a gyanútlan táborozókat az Ellelop-testvérekkel, esténként pedig sokat gondolt Nicóra.

Aztán eljött az augusztus is. Egy nap Via, amikor visszatért a reggeliről a párnáján talált egy hivatalos utasítást, mely szerint, ha holnap reggelig nem hagyja el a bungalót, akkor a takarító hárpiák gyomrában fogja végezni. Szinte megkönnyebbült, hogy végre történik valami. Nehezére esett a búcsú a testvéreitől, de legalább az kiderült, hogy Kayla egészen közel, nagyjából fél órányi távolságra lakik csak tőlük.

Augusztus tizennyolcadikán volt Percy tizenötödik születésnapja. Mivel délután terveztek csak ünnepelni, Via fél tízkor úgy döntött, hogy ő márpedig sétál egyet. A manhattani levegő ugyan sehol sem volt a tábori erdő friss illatához képest, de még ez is jobban hangzott, mint a szobájában punnyadni. Arra, mondjuk, egyáltalán nem számított, hogy aznap még levelet is fog kapni az édesanyjától.

A dolog pedig egészen az ő családjukra vallott. Történetesen Via a barangolása közben talált egy íjászboltot, és természetesen nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy benézzen, noha semmi pénz sem volt nála. A pincehelységben azonban kellemes hűvös uralkodott, szóval már csak ezért is megérte leereszkedni azon a huszon-egynéhány lépcsőn.

-Szia, te nem Leah Nelson lánya vagy véletlenül?

Via a váratlan hangtól majdnem szívrohamot kapva fordult hátra, csak azután fogta fel a szavak értelmét. Hunyorogva mérte végig a hozzá szólót. Ír születésűnek látszó, égimeszelő huszonéves srác volt; rakoncátlan, vörös hajjal, szeplős arcán nagy mosollyal. Nem látszott túlságosan rosszindulatúnak, ennek ellenére a lány először óvatosan szólalt meg.

-Ki vagy te?

-Ó, el is felejtettem bemutatkozni, elnézést, hű, de bunkó vagyok – hadarta a srác dublini akcentussal – A nevem Conradh O'Brien, és édesanyád tanítványa voltam egy ideig. Ne kérdezd, honnan tudom, szinte ordít rólad, hogy rokonok voltatok. Amúgy én is Apollón fia vagyok, szóval tulajdonképpen rokonok...

-Mi. A. Franc. – suttogta maga elé Via, és igazán nem akart hinni a fülének. Conradh azonban, úgy tűnik, meg sem hallotta ezt, annyira fel volt spanolva.

-Hallottam, mi történt Leah-hal... nagyon sajnálom, ő egy annyira... jó ember volt. El akartam menni megkeresni azt, aki ezeket tette vele, de a főnök nem engedett el innen – forgatta meg a szemeit, aztán könyökig elmerült a pult alatti fiókban – Ezt viszont még akkor rám bízta az én szeretett edzőm, amikor megtudta, hogy ideköltözöm. Azt mondta, ha jön majd egy lány, aki úgy néz ki, mint ő, akkor ezt adjam oda neki – nyújtott át Viának egy enyhén megsárgult borítékot. A lány először el sem vette, annyira leblokkolt. Az anyja tudta. Mindvégig tudta, hogy egyszer csak itt kötnek ki, és nem szólt róla soha. Te jóságos Apollón, mi folyik itt?

-Én... öhm... nagyon köszönöm – vetett egy hálás pillantást Conradhra, majd a zsebébe süllyesztette a borítékot. Szinte égette, még ruhán keresztül is – Nekem... most mennem kell, de majd még jövök. Sok mindent szeretnék kérdezni.