Daughter of the Solar Solstice 2. (The Battle of the Labyrinth)

11.Fejezet-Néhány szárny meglovasítása

"But we're anti-gravity, look down humanity"

Az enyhe kifejezés, hogy Percy meglepődött, amikor Daidalosz műhelyének ajtaján belökték Viát és Nicót. Nem, Percy egyenesen nagyrökönyt kapott, mint azt valamelyik, intézetnek is beillő iskolájában tanulta egykor. Még így, tizenöt évesen sem tudta a szó pontos jelentését, de valamiért úgy érezte, a kifejezés kitűnően leírja az ő jelenlegi állapotát. És ebben nem is tévedett.

Azt viszont nem mondhatta el magáról, hogy az elegánsan belebegő Minósznak is ugyanennyire örült volna. A Kellivel való találkozásról meg éppenséggel örömmel lemondott volna, hiszen amikor legutóbb összefutottak, az empúsza Molotov-koktéllá változva robbantotta fel a nevelőapja suliját. Ez a jelenlegi helyzet is tűnt olyan élesnek, mint amaz. Van, ami sosem változik.

-Most megvagy végre, kedves barátom! – Minósz olyan arckifejezéssel nézett Daidaloszra, mint aki menten agyvérzést kap (annak ellenére, hogy a szellemek nyilvánvalóan nem képesek ilyesmire); és Percy kivételesen hálás is volt neki, amiért kiragadta a filozofálgatás tengeréből.

-Mi a csudát jelentsen ez?! – nézett számonkérően a feltaláló Kellire. Amaz csak mosolygott.

-Luke az üdvözletét küldi! Azt gondolta, hogy biztos szívesen találkozna egykori főnökével, Minósszal.

-Ez nem szerepelt a megállapodásunkban – mondta Daidalosz. Via alig észrevehetően felvonta a szemöldökét, mintha csak azt kérdezné: Miféle megállapodás?. Percy válaszul csak megrázta a fejét, jelezvén, hogy ő sem tudja.

-Valóban nem. – bólintott az empúsza – De magától már megkaptuk, amit akarunk. Most már más megállapodáshoz tartjuk magunkat. Minósz ezért a kedves, fiatal félistenért cserébe szeretne valamit – vakarászta meg Nico állát – Ez a fiú hasznunkra lesz. És Minósz nem kér érte mást cserébe, csak a maga fejét, öreg!

-Árulás! – sápadt el Daidalosz.

-Ilyen az élet – válaszolta Kelli.

-Nico, jól vagy? – Percy ezen a ponton látta elérkezettnek az időt, hogy közbeszóljon. Magán érezte húga szemrehányó pillantását, amiért csak a fiút kérdezi; de hát a vak is láthatta, hogy Via remekül van, egészséges. Még a Labirintusbeli beteges sápadtság is mintha eltűnt volna az arcáról.

-Sa-sajnálom, Percy. Minósz azt mondta, bajban vagy. Rávett, hogy menjek vissza a Labirintusba.

-Te meg akartál menteni? Engem? – döbbent le a fiú. Ami azt illeti, minden oka meg is volt rá. Amikor utoljára találkoztak, Nico meg akarta ölni. És Hádész fiánál ez nem vicc. Percy arra a következtetésre jutott, hogy ezt a pálfordulást minden bizonnyal Viának köszönheti, és elhatározta, hogy az első adandó alkalommal meg is köszöni majd a lánynak.

-Becsapott. Ahogy mindenki mást is. – bólintott Nico.

-Hol van Luke? Miért nincs itt? – nézett ekkor Kellire Poszeidón fia. Na, nem mintha hiányolta volna a srácot, de azért jó lett volna tudni, hogy kellőképpen messze tartózkodik innen (már ha a Labirintusban egyáltalán lehetséges ilyesmi), és nem lép be az ajtón a következő szónál.

-Luke... nagyon elfoglalt. Készül a rajtaütésre. De ne aggódj, jön még néhány barátunk! Addig is, harapjunk valamit! – azzal karmokat növesztett, haja lángba borult, egyik lába öszvérlábbá, a másik bronzlábbá változott.

-Percy, a szárnyak! Mi lenne, ha... – suttogta a fiúnak Rachel.

-Ide velük! Én addig megpróbálom feltartani őket!