Önzőség volna?✔️

VI.

Kifizettem és elhagytam én is az épületet. Nem volt kedvem kocsikázni, így inkább sétálva próbáltam józan észt szívni magamba. Pár ember ha lehetett kint az utcákon, minden csendes ami már szinte nyugtalanságot okoz bárkinek, ki kiteszi a lábát otthonról. Baktattam mindenfele felfedezni az újdonsült lakótelepet. Ez így ment egy ideig, míg meg nem pillantottam a település árny oldalát. Megannyi maszkos alak, törte ki a banknak kinéző hely üvegeit. Fegyverekkel és zsákokkal hemzsegtek körbe két fekete teherautót. Összesen hatan voltak, ha a szemem nem csal. Nem futottam el kétségbeesetten, mint ahogy egy civil tenné, azzal csak magamra vonnám figyelmüket. E helyett próbáltam behúzódni az épület melletti sikátorba, hogy véletlenül se keveredjek ebbe az egész kalamajkába, amiből nekem semmi előnyöm nem adódik.

Anno én is, ebből éltem. Mármint 16 évesen nem bankokat raboltam vagy e féléket, hanem egyszerű kis üzleteket. Az árvaházban nem érdekelt senkit kinek mije van, ezért nem kaptunk semmiféle zsebpénzt. Nem tudtuk annak értékét, csak az iskolában elmondottak alapján. A gyerekek tucatnyi édességet vettek mindig a büfében, méteres kacskaringós sorok álltak mindig. Mi akik nem rendelkeztünk ilyesmivel, ebben nem vettünk részt, magunk oldottuk meg problémáinkat és talpunkra álltunk bármi volt. Nekem is volt egy kis fegyverem, fogalmam sincs, hogy hívták eredeti nevén mivel ettől függetlenül egyáltalán nem értek az ilyen dolgokhoz. Nem tudtam vele lőni, de magabiztosabban járkáltam egyedül vele az utcákat. Elkallódott nem tudom hova, így már az sincs meg.

Lélegzetvisszafojtva guggoltam a fal mellett, mire elsült egy lövés ami miatt összerezzentem.

- Van ott valaki? - ordított pont az én irányomba az ismerős hang. Füleimre tapasztottam tenyereim rémületemben, mintha ez bármit is megoldana.

Bármennyire próbáltam tartani magam nem ment, teljesen más az, mikor te vagy veszélyeztetve, vagy éppen te vagy ilyen hatással másra. Félek, mert tehetetlennek érzem magam. Kockázatos lenne, bármilyen hirtelen mozdulat, akár az életembe is kerülhet. De, ha várok is valószínűtlen a túlélésem, nem igaz? Egyáltalán nem irtózom a haláltól, csak nem akarok ott lenni mikor megtörténik. Becsuktam szemeimet is, reménykedve ezzel elbújhatok a valóságtól.

- Jin? - hallottam meg közelebbről az általam már ismert öblös hangot. - Én vagyok az Namjoon. - simított lágyan végig arcvonalamon. Erre már felkaptam tekintetemet, az előttem guggoló személyre. Kisugárzása aggodalmat tükrözött, még is békés volt. - Ne félj, nem bántalak. - mosolygott nyugtatóan. Az arcán nyugvó gödröcskék ,szinte porként mozogtak a napfényben.

- Nagyon megijesztettél. - suttogtam erőtlenül.

- Nem volt szándékomban, nagyon sajnálom. Megint. - vakarta meg kínosan tarkóját.

- Hé, Nam kivel beszélgetsz? - jött még egy hang, az irányból ahonnan ő is jött. Nyugodtan ránézett a tulajdonosára és csak felemelte mutató ujját. Ennyi kellett, nem folytatta mondandóját a számomra ismeretlen.

- Gyere, ne mászkálj egyedül. Főleg ne a városnak ezen részén. - mondta határozottan. Felállt és kezet nyújtott nekem, hogy feltudjak én is kecmeregni a hűvös betonról. - Áll még az ajánlatom, ha gondolod.

- Igen! - meggondolatlanságomban habozás nélkül rávágtam, a pár órája válaszként adott visszautasításom teljes ellentétét.