Önzőség volna?✔️

XIX.

Könnyeim útnak eredtek, pedig életem ritka alkalmai amikor sírok. Kétségbeesetten kapkodtam a levegő után, torkom elapadt. Mellkasom összeszorult a félelemtől, miszerint nem láthatom többé.

Pár perc, vagy akár órák is eltelhettek már, de ez idő alatt eltökélten próbáltam tisztán gondolkodni, összekuporodva a szoba egyik poros sarkában. Mikor sikerült összeszednem magam, bevettem a gyógyszert, amit ő készített ki nekem. S, szavával vetekedve, elindultam megkeresni őt. Talán önzőség, de nekem szintén szükségem van rá.

Elködösült látásommal kirontottam a kis házból. Beültem a kocsimba és a gázra tapostam, ám amint a városba értem az kifogyott a benzinből, s leállt. Futásnak eredtem ismét, a szívem majd kiugrott a helyéről, erősen tombolt mellkasomban. De nem úgy, mint mikor Namjoon mellettem van. Vajon neked is annyira fáj, mint nekem?

Több mint 5 perc elteltével durva zihálásba kezdtem. Tény, hogy nem vagyok egy maratoni futó, mégis megállás nélkül rohantam, míg el nem értem Yoongiék lakásához remélve, hogy itt rábukkanok. Felkecmeregtem a megannyi lépcsőfokon, a szemeim csak úgy égtek a könnyektől, mint mikor elindultam. Mi van, ha ő már nincs itt? Itt hagyott volna végleg?

Amint felértem a 6. emelet 3. ajtójához, Park Jiminék lakásához, meghallottam az ő hangját. Térdemre támaszkodva lihegtem, féltem, hogy talán most vesztem eszméletemet.

- Ez mióta kis gond? Eszednél vagy Suga? - hallottam meg kétségbeejtően keserves hangját. - Azonnal intézkednünk kell mielőtt ránk találnak! Nem igaz, hogy 6 évig eszükben sem voltunk, mégis miért pont most? - zengte be Nam hangja az egész épületet.

- Nem tudom, de megoldást kell találnunk amilyen gyorsan csak lehet. - mormolta neki Yoongi.

Reményvesztett dörömbölésbe kezdtem a kemény fa lapon. Most már nem hagyhat el, alig választ el tőle valami, hogy a karjaiba vessem magam.

Idegesen vágta ki az ajtót Namjoon, de mikor meglátott tekintete ellágyult, majd ijedten nézett végig rajtam.