Dnf oneshotok|magyarul

'Málnás csókok'

<3

Egy hangosabb kulcscsörgés, két halk káromkodás, kísérve halk kuncogással. Az idő már éjfél fele járhatott, mikor duónk egy spontán döntés alapján, pizsamában surrant ki a bejáratiajtón.

Mint két rossz tinédzser, akik félnek, hogy felkeltik szüleiket. Még ha a szülő jelen esetben csak Sapnap volt, ki néha tényleg úgy viselkedett, mint egy apuka.

De hát uncsi az élet adrenalin nélkül, nem?

Alapból nagy tudomány kellett ahhoz, hogy teljes sötétségbe húzzák fel cipőjüket, elsőre Dream George sportcipőjébe akart belebújni, míg a brit egy random strandpapucsba.
A zár kattanása jelezte, hogy az ajtó bezárult-mostmár beszélhetnek normál hangerőn.

„Nem értem miért kellett ennyire halkan eljönnünk, felnőttek vagyunk."

"Szerintem tudod, hogy lenne félhetnékünk Nick-től."

Némán ballagtak végig a kihalt utcán, tényleg úgy tűnt, mintha teljesen üres lenne a város.
Egyikük sem szólalt meg, élvezték a pillanatnyi csendet, melyet tudtak, hogy nem mindig élhetnek át.

Ne értsetek félre, szerettek hangoskodni, hülyülni, de több óra streamelés-ordibálás után most nagyon jól esett a csend.
A szél meg-meg rángatta a pálmafákat éppen csak annyira, hogy azok levelei összedörzsölődjenek, susogó hangot kiadva, mely kisebb mosolygásra késztette brit srácunkat.

Az utcasarkon lefordultak jobbra, kitérve egy kis térre, melyet most egyedül a hold, illetve a kis boltok kiszűrődő lámpája világított meg. Nem sok bódé volt nyitva, csak reménykedtek, hogy az, ahova tartanak, még nem zárt be.
Clay szája felfele görbült, ahogy a bolt ajtaján megpillantotta a pirosan villogó 'nyitva' táblát.

George nagyot bólintott, mire legjobb barátja betolta a kilincset, belépve a fagylaltozóba.

Fagyik százai sorakoztak a mégis otthonosnak mondható helyiségben, dönteni lehetetlenség volt.
Vagyis csak Dream-nek, hiszen pontosan tudta, hogy George mit fog kérni.

"Egy gömb málnásat és egy karamellásat szeretnék."-bökött a vitrinre.

Szokásos.

"Hogy nem utáltad még meg ezeket? Minden alkalommal ugyanazt kéred."

"Bocs, én nem vagyok Te, aki kiskorában annyi málnát evett, hogy már rosszul van csak attól, ha ránéz."

Válasznak csak egy szemforgatást kapott a szőkeségtől, ki átbattyogott a kasszához, kifizetni rendelésüket.
Az egyik fagyit átnyújtotta az alacsonyabbnak, ki egyből bele is nyalt, megízlelve kedvenc ízeit.

A málna kissé savanykás ízét egyensúlyozta a karamella gyerekesen édes aromája. Mint mindig, most is deja vu érzés kerítette hatalmába, visszaemlékezve gyerekkorára.
Ilyenkor eszébe jut, mikor általános iskolásan az akkori barátaival ment el suli után mindig ugyan abba a cukrászdába, ezeket az ízeket kérve.
Hiányzott neki London.

"George?"

Viszont ez a másik. Mostmár itt élt Amerikában legjobb barátaival, kik a második családjának számítanak az igazi után. Mindkét otthonát szerette.

"Igen, Dream?"

"Nagyon elkalandoztál."-vette fel a szemkontaktust-"Minden oké?"

"Persze."-tért vissza a valóságba, majd kilépett a küszöbön.

Mivel más programjuk nem volt, hazafelé vették az irányt, kezükben fagyijukkal.
Valahogy az ő barátságuk más volt, mint egy Dream-Sapnap, vagy esetleg egy George-Karl páros. Ugyanúgy megvolt a pezsgés, a rengeteg viccelődés, csipkelődés, de talán minden valódibb volt.
Nem sűrűn ölelkeztek, bújtak össze, de amikor igen, annak nagy jelentősége volt. George-nak legjobb barátja összes szava számított, minden kisebb részletre figyelt, és ez fordítva is megvolt.
Meg tudta volna mondani, hogy Dream milyen illatú sampont használ, vagy azt is, hogy általánosságban mennyi idő alatt eszik meg egy szelet pizzát-ez egyébként rekordidőben öt és fél másodperc.