my dear muse | taekook

29. fejezet

TAEHYUNG SZEMSZÖGE

– N-NE HAGYD ABBA!

A szavak halkan, elfojtva hagyták el ajkaimat, a reggeli csendben azonban hangosnak hatottak – elég hangosnak ahhoz, hogy azonnal kiverje az álmot a szememből, és felriadjak.

Hirtelen ültem fel az ágyban, enyhén zihálva. A köd, amely az elmémre telepedett, lassan szertefoszlott, és már képes voltam tisztán gondolkodni. A puha száj, amely eddig a testemet kényeztette, hirtelen eltűnt, az érintések, amelyek lángba borították minden egyes porcikámat, mintha ott sem lettek volna. Már nem éreztem őt magamon, és pillanatokkal ébredés után nehezen fogtam fel, hogy mindez csupán a képzeletem szüleménye volt.

Jungkook és én nem szeretkeztünk szenvedélyesen. Az egész csak álom volt. És ennél nagyobb csalódás nem is érhetett volna a reggeli órákban.

Égett az arcom és meglehetősen kínosan éreztem magam. Nem azért, mert annyira vágytam Jungkookra, hogy már álmomban is szexeltem vele, bár ez is ciki volt. Az sokkal zavarba ejtőbb volt, hogy a saját hangom – a nyögésem – ébresztett fel. Nem emlékszem, hogy bármikor is előfordult volna ilyesmi, és nem tudtam, mire véljem ezt az egészet. Komolyan ennyire ki voltam éhezve? És ha már meg kellett történnie, miért nem lehetett akkor, amikor otthon vagyok, egyedül? Miért akkor, amikor Jungkook is mellettem volt?

Mélyen szívtam be a levegőt, és éreztem, ahogy tovább forrósodik az arcom. Nem mertem oldalra pillantani. A lelki szemeim előtt láttam, ahogy önelégülten vigyorogva néz rám, és csak azt várja, hogy találkozzon a tekintetünk, hogy aztán jól kiröhöghessen. Én a helyében biztosan ezt tettem volna. Istenem, vajon mennyire nézhet most hülyének?

Félve fordítottam oldalra a fejemet, és közben reménykedtem, hogy az alvó Jungkookot találom majd magam mellett. Akkor talán én is megfeledkezhetek erről az igencsak kényelmetlen pillanatról, hiszen rajtam kívül senki sem fogja tudni, hogy ez megtörtént. Amikor a párnára siklott a pillantásom, és nem láttam ott Jungkookot, mérhetetlen megkönnyebbülés lett úrrá rajtam, és most már sokkal nyugodtabban lélegeztem fel.

A nyugalmam azonban nem tartott sokáig. Lassan, de sikerült felfognom, hogy Jungkook nem csak, hogy nem feküdt mellettem, de a szobában sem tartózkodott. Az a rész, ahol tegnap este feküdt, most szépen el volt rendezve, mintha nem is aludt volna ott senki. Értetlenül ráncoltam a homlokomat és fülelni kezdtem, hátha rájövök, merre járhat. A ház azonban csendes volt, talán még azt is meghallottam volna, ha valaki leejt egy gombostűt. A szülei minden bizonnyal alszanak még, Jungkook pedig...

Pillanatnyi ijedség hullámzott végig rajtam a gondolatra, hogy talán már a városban sincs. Végül is, úgy tervezte, hogy korán indul majd Busanba és valószínűleg így is tett. Nem tudtam pontosan, mennyi az idő, de könnyen meglehet, hogy túl sokáig húztam a lóbőrt, és megunta a várakozást. Miért nem keltett fel? Hogy hagyhatta, hogy itt maradjak a házában, egy fedél alatt a szüleivel? Hát tényleg ennyire utált?

Kezdtem pánikba esni, de leginkább felháborodást éreztem, amiért képes volt itt hagyni. A telefonomért akartam nyúlni, hogy felhívjam, aztán eszembe jutott a megpakolt, fekete sporttáska, amelyet tegnap este még a szekrénye előtt láttam. Nem kérdeztem rá, de sejtettem, hogy a váltásruhái vannak benne, elvégre a következő pár napot távol fogja tölteni.

Odavezettem a tekintetemet, és egészen halványan elmosolyodtam. A táska ugyanott volt, ahol legutóbb. Hát persze. Hogy is hihettem azt, hogy magamra fog hagyni? Biztos nem szeretné, ha a távolléte alatt a házában tartózkodnék. Valószínűleg valahol a közelben lehet és azt várja, hogy végre kirakhasson és elindulhasson Busanba. Néha igazán használhatnám az eszem, mielőtt felhergelem magam.