my dear muse | taekook

11. fejezet

TAEHYUNG SZEMSZÖGE

TÜRELMETLEN EMBER VAGYOK. Ezt pedig mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az elmúlt napokban teljesen Jimin idegeire mentem. A kiállítás gondolata lázba hozott, és nem tudtam másról sem beszélni, mint erről. Talán egy kicsit ideges is voltam, de ezt kifelé nem mutattam, csak az izgatottságomat, amivel időközben túlzásba is estem. Jimin a hosszú munkanapjai után kénytelen volt elviselni, ahogy a még bizonytalan, de a fejemben fényesnek tűnő jövőmről beszélek, majd pedig egy sort hisztizem, amiért ilyen lassan telik az idő. Aztán persze újra folytattam az áradozást az elképzelt, tökéletes életemről, majd, hogy tovább idegesítsem legjobb barátomat, visszatértem a türelmetlenkedéshez. Még én is utáltam magammal egy légtérben lenni, szóval minden elismerésem Jiminnek, amiért nem szaladt világgá az első öt-tíz perc után.

Majd végre eljött a várva várt szombat reggel, és valami olyasmit csináltam, ami egy kicsit sem jellemző rám: berezeltem. De nagyon. Nem voltam hajlandó tudomást venni Jiminről, aki bizonyos időközönként a szobámhoz jött, szobrozott egy sort az ajtóm előtt, kitartóan kopogtatva azon, amire én persze nem reagáltam semmit. Csak feküdtem a paplan alatt, a lelki szemeim előtt pedig rémes képek peregtek. A kiállításról álmodtam, és az emberek utálták a képeimet. Tehetségtelennek neveztek, és mind azt állította, bűn a kezembe kamerát adni, a műveimmel minden művészt megsértek. S ezek a pillanatok ébren is gyötörtek, és a hosszú éveken keresztül gondosan felépített önbizalmamat egy pillanat alatt romba döntötték. Mi van, ha tényleg felsülök? Lehet, hogy jobb lett volna új, tökéletesebb képeket készíteni erre az alkalomra, nem pedig a meglévők közül válogatni. Így olyan, mintha nem venném komolyan. Pedig szó sem volt erről. Még soha semmit nem akartam jobban, talán emiatt is féltem, hogy elszúrom az egyetlen lehetőségemet arra, hogy eljuttassam az emberekhez a fotóimat.

Valamikor a hatodik próbálkozása után abbahagytam a számolást, de az biztos, hogy Jimin még utána sem adta fel, mindent elkövetett, hogy kicsalogasson az ágyamból. Végül beláttam, hogy nem normális, amit csinálok, és nem szabadna ennyire bepánikolnom. Csak egy kiállítás. Ha nem tetszik senkinek, amit csinálok, majd nem mutogatom tovább. Nem szabad, hogy ez elvegye a kedvemet valami olyantól, amit szeretek csinálni.

Ezekkel a gondolatokkal másztam ki a takaró alól, és a köntösömet magamra véve indultam meg, hogy ajtót nyissak.

– Na végre! – Jimin ajkait egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el, és frusztráltan a hajába túrt. – Esküszöm, Taehyung, egyszer miattad fogok szívrohamot kapni.

– Annyira imádom, hogy ennyire aggódsz – nevettem fel, és elsétáltam mellette, hogy csináljak magamnak egy kávét. – De feleslegesen idegesíted magadat, egy éjszaka alatt, amit a szobámban töltök ráadásul, sok bajom nem eshet.

Hallottam, ahogy Jimin megindul utánam, és amíg a reggeli italom elkészítésével foglalkoztam, ő a pultnak dőlt, és onnan figyelte a mozdulataimat.

– Nagyon sok minden történhet, amiről még csak fogalmad sincs, de ebbe inkább ne menjünk bele. Kezdj el készülődni, különben elkésünk.

A szemem sarkából ránéztem, majd alaposan végigmértem. Még mindig a pizsamaként szolgáló melegítőnadrágot és az itt-ott szakadt fehér pólóját viselte, haja pedig, amelyet a tegnapi nap során festett vissza sötétre, ezer felé állt. Nem igazán nézett ki úgy, mintha indulásra készen lenne, ezért sem értettem, miért pont engem sürget.

– Mert te így fogsz jönni, vagy mi? – vontam fel kérdőn a szemöldökömet.

– Nem, de nekem kevesebb ideig tart, míg elkészülök.