my dear muse | taekook

18. fejezet

JUNGKOOK SZEMSZÖGE

VALAHOL A SZÍVEM LEGESLEGMÉLYÉN TUDTAM, hogy teljesen jogos volt, amit Taehyung barátaitól kaptam. Nem is szabadott volna meglepődnöm azon, hogy nem kedvelnek, hiszen akárhogy vesszük, az ő szemükben nem voltam más, mint az a féreg, aki megríkatta a haverjukat. Őszintén csodáltam, hogy pár órát mégis kibírtak és nem ráncigálták el Tae-t még az előtt, hogy belemerülhettünk volna a beszélgetésbe. De nem fogok hazudni, mindennek ellenére borzasztóan szarul esett. Igazuk volt, de felbasztak vele, nem is kicsit. A francba is, én nem vagyok az a típus, aki csak úgy, saját szórakoztatására erőszakoskodik másokkal. Soha nem is fordult elő ilyesmi, én csak... Bassza meg, még én sem értettem magamat. Fogalmam sincs, mi volt velem aznap, de ez nem jelenti azt, hogy máskor is meg fog történni. Nem akartam Taehyungot bántani. Szándékosan legalábbis biztosan nem.

A kezeim remegtek a hirtelen rám törő idegesség miatt, és alig tudtam meggyújtani azt a nyamvadt cigarettát, amit már akkor az ajkaim közé vettem, mikor kiléptem a nappaliból. Nagy nehezen azonban sikerült meggyújtanom a bűzrudat, és jó erősen megszívtam azt. A füstöt viszont lassan fújtam ki, azt reméltem, ha tovább bent tartom, az valamelyest lenyugtat majd, legalább annyira, hogy elmenjen a kedvem attól, hogy megmondjam a magamét az odabent tartózkodóknak. A várt hatás azonban elmaradt, a feszültségem továbbra is a mellkasomat feszítette, és mindez olyan energiával ruházott fel, hogy hirtelen kedvet kaptam egy késő esti futáshoz. Az legalább biztosan segített volna lenyugodnom.

– Egy kicsit hibásnak érzem magam.

Hátrafordultam, amikor meghallottam Eunwoo hangját, és kíváncsian néztem rá. Ő bocsánatkérően mosolygott rám, tekintete már nem volt annyira vidám, mint fél órával korábban, ami érthető volt.

– Talán mert túl érzékeny vagy és mindent magadra veszel – sóhajtva pillantottam ismét magam elé. – Egy kicsit sem kellene magadat okolnod a bent történtek miatt.

– Hát, ha nem vetettem volna fel az ötletet, hogy Tae-vel össze kellene jönnötök, valószínűleg a többieknél sem szakadt volna el a cérna. Meg kell tanulnom befogni a számat.

Eunwoo szavai majdnem kicsaltak belőlem egy nevetést, de még időben sikerült legyűrnöm a késztetést és csak egy egészen halvány mosolyt küldtem felé. De a gondolat, hogy neki kell vigyáznia, mikor mit mond, egyszerűen nevetségesen hangzott. Kettőnk közül mindig is ő volt a megfontolt, aki ötvenszer átgondolt mindent, mielőtt kimondta volna; én pedig a szöges ellentéte voltam, szabadon nyilvánítottam véleményt, egy cseppet sem foglalkozva azzal, hogy kinek tiporok bele a lelkébe. Ez Jeon szokás volt egyébként, apám ugyanezt szokta csinálni, a kettőnk között csupán az volt a különbség, hogy én tudatában voltam ezzel, míg ő sokszor nem értette, miért nem találják mások annyira szimpatikusnak.

– A cérna elszakadt volna anélkül is, csak idő kellett hozzá. Nem tehetsz az égvilágon semmiről – mondtam a lehető legkomolyabban, hiszen ez így is volt. – Ha valakit hibáztatni kell a bent történtek miatt, az én vagyok. Ha nem megyek át Taehyunghoz olyan zaklatott állapotban, most minden rendben lenne.

Hiába mondogatja Tae, hogy megbocsátott, hogy képes elfelejteni a történteket, az én lelkiismeretem ettől nem lett tiszta, sőt, azóta is nyomaszt a dolog, és amikor éppen az ágyamban forgolódom, mert sehogy sem jön álom a szememre, folyton azon agyalok, mégis mit csinálhatnék, amivel jóvá tehetném és amivel az én bűntudatomat is csillapítani tudnám. De persze, semmi nem jutott eszembe még. Tanácstalan voltam, és ez bosszantott a legjobban. Bár több eszem lett volna aznap és a konditerembe mentem volna, hogy ott vezessem le a feszültséget. De hát bassza meg, ki gondolta, hogy ez fog történni?