my dear muse | taekook

32. fejezet

JUNGKOOK SZEMSZÖGE

POKOLI FÁJDALOM ŰZTE KI AZ ÁLMOT A SZEMEMBŐL. Még sosem éreztem ehhez foghatót, pedig sok keserves pillanatban volt már részem az elmúlt éveim során. Nem tudtam volna mihez hasonlítani a porcikáimban égő sajgást. Mintha minden csontom eltört volna és mintha semmi sem lett volna a helyén. Még az olyan egyszerű, teljesen mindennapi dolog, mint a légzés is kínszenvedés volt, a tüdőm égett minden egyes gyenge próbálkozásnál. Meg voltam győződve arról, hogy haldoklom – vagy nem is: meghaltam, és éppen a pokol tüzében égek.

Kinyitottam a szememet – lassan és óvatosan, mert fogalmam sem volt, mire számítsak. Nem láttam azonban túl sok mindent, mert hirtelen még a fejemet is képtelen voltam elfordítani. De még ha képes is lettem volna normálisan mozogni, akkor sem biztos, hogy éles képet kaptam volna a körülöttem lévő dolgokról. A látásom homályos volt, még a fehér plafont is csak elmosódva láttam. Keservesen pislogtam egyet. Majd még egyet. Majd újra megismételtem, addig, amíg a látásom a régi nem lett. Már csak meg kellett volna mozdulnom.

Vártam egy kicsit, reméltem, hogy ha az utolsó csepp álmosság is elszáll belőlem, képes leszek legalább a fejemet oldalra fordítani. Addig azonban kénytelen voltam a szememet ide-oda mozgatni, hogy rájöjjek, hol vagyok és mi folyik körülöttem.

Egyedül voltam, ez teljesen biztos. Ha valaki más is tartózkodott volna itt, már észrevette volna, hogy fent vagyok és szenvedek azzal, hogy megemeljem a fejem. Na, de a kérdés csak az volt, hol a csudában voltam pontosan, és miért nem volt itt velem senki? Pontosabban, Taehyung miért nem volt velem?

Nagyot sóhajtottam, ám szinte azonnal megbántam a tüdőmet érő, éles fájdalom miatt. Magamban cifra káromkodásba kezdtem, majd hirtelen hallgattam el, ahogy végre eszembe jutott; néhány pillanat alatt minden, ami történt, lejátszódott előttem, s amint sikerült is feldolgoznom, újra obszcén szavak formálódtak a nyelvemen, ám időben megfékeztem magam, mielőtt hangosan kimondtam volna őket.

Sosem volt még balesetem. Ha csak az utcákat róttam a motorommal, vagy akár a kocsimmal, akkor is figyeltem, hogy ne essen bajom, mert na. Féltettem a szaros kis életemet. És ha a versenyről volt szó... Persze, volt egy-két meggondolatlan megmozdulásom, főleg akkor, amikor még amatőrnek számítottam, és közel voltam ahhoz, hogy súlyos balesetet okozzak vagy szenvedjek el. De ilyen, mint most? Nem, ilyen biztosan nem történt még velem.

Fogalmam sem volt, mi történt. Annyira az elején voltunk még az egésznek, és én annyira élveztem. A tudat, hogy Taehyung ott ült a lelátón és nekem szurkolt, olyan magabiztosságot és erőt kölcsönzött nekem, amiről fogalmam sem volt, hogy lehetséges lehet. Bizonyítani akartam, a legjobb formámat akartam mutatni neki. Azt akartam – nem is, inkább égtem a vágytól, hogy bizonyíthassak neki. Hogy megmutassam neki, mennyire jó vagyok. Azt akartam, hogy büszkén nézzen rám utána, és egész éjjel ünnepelhessünk.

Aztán megtörtént a katasztrófa. Elvesztettem volna az irányítást a motor felett? De hogy? És miért? Nem mintha ez lett volna az első versenyem itt. Nem ezen a hétvégén mentem körbe először ezen a pályán. Ami azt illeti, úgy ismertem, mint a tenyeremet. Tudtam, hogy vegyem be a kanyarokat. A rohadt életbe is, akár bekötött szemmel is végig tudnám csinálni. A motorommal. Amivel eddig sosem volt semmi probléma.

– A kurva életbe – szakadt ki végül belőlem, és még engem is meglepett, mennyire gyenge a hangom.

Lehunytam a szememet, majd újra kinyitottam. Ezúttal képes voltam elfordítani a fejemet, így jobban körülnézhettem. Mostanra már nyilvánvalóvá vált számomra, hogy egy kórházi szobában fekszek, de az, amit láttam, csak jobban megerősített benne. Gondolom, a csapat vagy a szüleim gondoskodtak arról, hogy VIP kórtermet kaphassak, mert csak egyetlen ágy volt odabent. Itt-ott észrevettem néhány meglehetősen kényelmesnek tűnő széket, az egyiket pedig már használatba is vette valaki, amíg nem voltam magamnál. Felvontam a szemöldökömet. A szívem mélyén reméltem, hogy Taehyung volt az.