my dear muse | taekook

19. fejezet

TAEHYUNG SZEMSZÖGE

ESÉLYEM SEM VOLT ARRA, hogy válaszolhassak. Jungkook, amint a mondandója végére ért, kinyomta a telefont, én pedig azon kaptam magam, hogy két perc elteltével is a mostanra már sötét képernyőre pislogok, anélkül, hogy egy lépést is tettem volna. Szóval ez így működik? Meg sem kérdezi, hogy ráérek-e, egyszerűen csak közli, hogy mi márpedig találkozni fogunk? Még fél órát sem adott arra, hogy elkészüljek! Még is hogy gondolta?

– Tipikus – forgattam a meg a szemeimet, de lassan el is mosolyodtam.

Hiába háborított fel egészen kicsit, hogy úgy érezte, nyugodtan rángathat, mint valami bábut, és azt képzeli, rögtön ugrani fogok neki, amikor arra kéri, mégsem bántam a dolgot annyira. Sőt, még fel is dobott, hogy megkeresett, és hirtelen izgatottságot éreztem, ahogy a találkozóra gondoltam. Örültem, hogy ma sem neheztel rám a tegnap történtek miatt, annak pedig még inkább, hogy ilyen hamar látni is akart. És ha a kamerámat is vihetem, hát... el sem tudtam képzelni, mit tervezhet, de nem is foglalkoztatott túlzottan. Bármi is volt az, valószínűleg jól fogom érezni magam, akkor pedig miért is mondanék nemet bármire is?

Az előttem álló, félkész festményre néztem. Rég nem foglalkoztam ezzel a hobbimmal, de ma valahogy késztetést éreztem arra, hogy fessek valamit. Nem túl meglepő módon Jungkookot sikerült felrajzolnom a vászonra, és már csak arra várt, hogy az utolsó színeket is felvigyem rá. Igazán élethűre sikeredett, és egy kicsit sajnáltam, hogy nem tudom befejezni, és még a rendrakásra sem lesz időm, de végül egy legyintéssel elrendeztem a dolgot. Kicsit arrébb toltam az állványt és inkább az öltözködésre koncentráltam, mert attól tartottam, ha nem érek le pontosan negyed óra múlva, nem fog rám várni.

Mivel nem volt túl sok időm, és nem is tudtam, hova megyünk pontosan, csak egyszerű ruhákba bújtam. Mostanra már kezdett felmelegedni az idő is annyira, hogy ne kelljen állandóan több réteg textilt magamra öltenem, de mivel fogalmam sem volt arról, meddig leszünk távol, a biztonság kedvéért magamhoz vettem egy dzsekit is, amit a derekamra köthettem, így nem zavart semmiben. Megigazítottam a hajamat is, mert egy picit sem akartam rendezetlennek tűnni, és a kamerámat megragadva siettem ki a szobámból.

Jiminnel egész nap nem beszéltem, csakhogy érezze, haragszom rá a tegnap tanúsított viselkedése miatt. Nem is tűnt úgy, mintha bánná, hogy kivételesen nem zaklatom, és amúgy is, jól elvolt Joohyunnal, aki még reggeli után toppant be hozzánk vidáman. Még mindig a nappaliban voltak, ott csevegtek, miközben valami unalmas, borzasztóan klisés romantikus filmet néztek, de ahogy meghallották, hogy kinyílik az ajtó, egyből felkapták a fejüket.

– Mész valahova? – Jimin egy pillanattal később már mellettem is termett, és a falnak dőlve figyelte, ahogy belelépek a cipőmbe.

Felpillantottam rá, olyan hűvösen, amennyire csak telt tőlem. Elszórakoztam a gondolattal, hogy ezt is figyelmen kívül hagyom, mint minden más kísérletét is a társalgásra a mai nap folyamán, de hát... Nem bírtam túl sokáig beszélgetés nélkül.

– Nyilván nem jókedvemből öltöztem fel – vetettem oda neki, miközben felegyenesedtem és a kilincs felé nyúltam.

– Jungkookkal találkozol?

Ezt a kérdését még nehezebb volt figyelmen kívül hagyni. Annyira szerettem volna egyszerűen csak kisétálni az ajtón és vissza sem nézni... Komolyan, ma viszonylag nyugis napom volt, nem kellett azt hallgatnom, mennyire nem szimpatikus neki Jungkook, és most tényleg tönkre kell ezt tennie? Miért is ne mehetnék el itthonról jókedvűen, hogy aztán sokkal nagyobb kedvvel jöhessek haza?

Egy hatalmas levegőt vettem és visszafordultam felé. Könnyű lett volna hazudni. Ha azt mondom neki, nem, talán elmehetnék anélkül, hogy egy szót is kellene hallanom a monológjából, amit lassan más tökéletesre fejleszthetett magában.