my dear muse | taekook

2. fejezet

JUNGKOOK SZEMSZÖGE

A MOTORVERSENYEKEN TALÁLHATÓ ZAJ MINDIG IS ÖRÖMMEL TÖLTÖTT EL. Ez most sem volt másképp, a távolban felbőgő motorok zaja zene volt füleimnek, ilyenkor mindig azt éreztem, hogy igazán hazaértem. Míg versenytársaim a próbaköröket rótták a pályán a verseny kezdete előtt, én addig teljesen nyugodtan ültem a számomra kijelölt pihenőszobában, ami elég közel volt a garázshoz, ahol hőn szeretett motorom is pihent. Lehet, nem ártott volna nekem is gyakorlom az utolsó percekben, de nem volt rá szükségem. Mindamellett, hogy tudtam, verhetetlen vagyok, teljesen kimeríteni sem szerettem volna a megmaradt vésztartalékomat.

A motorversenyzés már régóta az életem szerves részét képezte. Nem hullott ölembe egyből a siker, hiszen ezért is keményen meg kellett dolgoznom, mint úgy minden másért az életben. Viszont így is elég fiatalon kerültem csúcsra és ismerték el a sikereimet, amit végül az követett, hogy világi szinten is alig akadt olyan ember, aki maga mögé tudott volna utasítani. Háromszoros címvédő voltam, amit hülye lettem volna csak úgy kiadni a kezemből. Hiába hallgattam a menedzseremet, hogy gyakorolnom kellett volna ezerrel és nem félvállról venni, nem tudott meghatni, biztos voltam abban, hogy helyes, amit teszek.

– Ahelyett, hogy a telefonodon lógsz, mehetnél gyakorolni – hallottam meg hátam mögött a menedzserem hangját.

– És ha továbbra is azt mondom, hogy nem? – fordítottam felé a tekintetemet, ahogy felvontam a szemöldökömet. – Még mindig nem tudsz semmit tenni.

– Jungkook, én csak aggódom, hogy amíg a többiek kint gyakorolnak, te itt gubbasztasz. Elfelejted, hogy a címeddel játszol – emelte fel Jeongmo a hangját, ami még abban a pici szobában is nagy visszhangot vert.

– Te meg azt felejted el, hogy a szabadidőm nagy részét gyakorlással töltöm. Most nem azon múlik, hogy itt gyakorlok vagy sem.

Ezzel a mondattal zártam le az egyre inkább feszültebbé váló beszélgetésünket. Szerettem volna kikerülni, de abban a pillanatban éreztem, hogy keze a hozzá legközelebb eső csuklómra fonódott és állított meg. Érzelemmentesen pillantottam rá, igyekezve semmit nem mutatni kifelé. Tekintetében láttam valamit megcsillanni, ami nagyon egy könyörgésre engedett következtetni. Azonban most az egyszer ez sem hatott meg. Szabad kezemmel lefejtettem a mellettem álló ujjait a csuklómról és egyenesen a garázsba indultam meg. Ha már itt egy pillanatig sem lehetett nyugtom, akkor talán majd ott lesz. Tisztában voltam azzal is, hogy a személyzet is bármikor betoppanhatott oda, de ha csak egy fél órát is lehettem egyedül, nekem az is megfelelt.

Jól megszokott rutinommá vált, hogy ha már a verseny előtti próbákat kihagyom, akkor inkább egyedül töltöm el az időt, a gondolataimba mélyedve. Sokan nem nézték jó szemmel ezt, de amíg én tudtam mi a jó, addig senkitől nem vártam el, hogy belebeszéljen az életembe.

Felkapcsoltam a garázsban a villanyt, és ahelyett, hogy az egyik ottani székre dobtam volna le magamat, inkább a helyi rádiót kapcsoltam be. Reménykedtem, hogy valami zenét adnak, de csalódnom kellett, mivel az aktuális híreket nyomatták ezerrel. Végül is háttérzajnak elment. Igaz, nem az én feladatom volt egy pillanatig se, de élveztem, hogy olykor saját kezűleg tisztíthattam meg a motorom tűzvörös külsejét. Anno amikor elkezdtem az egész versenyt, sokat vacilláltam, hogy mégis melyik színt viselje a motorom. Mindenképp valami olyasmit szerettem volna, aminek van jelentése és még valahol engem is tükröz. Így esett a választásom erre a színre, ami nagyon röviden a büszkeségemet és a lobbanékonyságomat fejezte ki.

Már jó néhány órája túl voltunk a motorversenyen, de én mindig éreztem az ereimben lüktető adrenalint. Ahogy abban biztos voltam, most is első helyen végeztem, ezzel magam mögé utasítva ismételten az elég régóta riválisomnak számító Minjunt. Meghazudtolni sem tudta magát, hogy legbelül csak úgy fortyogott a dühtől, hogy akármennyit is gyakorolt, soha nem tudott legyőzni. Pedig ő sokkalta több ideje volt ebben a szakmában, mint én. Legalább tudtam, hogy valamit jól csináltam.