my dear muse | taekook

27. fejezet

TAEHYUNG SZEMSZÖGE

NÉHÁNY PERCCEL AZ UTÁN, hogy megígértem Jungkooknak, maradok még egy kicsit, felpattantam mellőle, és jobb elfoglaltság híján, nekiláttam a szobája feltérképezésének. Így volt fair végül is – neki bőven volt lehetősége körülnézni nálam, tekintve, hogy szinte mindig az én lakásomon találkoztunk eddig, én viszont most jártam először a kis birodalmában, és éheztem minden apró dologra, amelynek segítségével egy kicsit jobban megismerhettem őt.

Az hamar feltűnt, hogy sokkal rendezettebb, mint én. Egy-két ruhadarabot ugyan láttam oda nem illő helyeken, de nem volt akkora felfordulás, mint amekkora az én hálómban szokott uralkodni. A bútorain sem állt a por – nem mintha ez nálam előfordult volna –, és úgy tűnt, minden apróságának megvan a maga helye. Mondjuk, nem is tudom, mire számítottam. A megjelenése is ápolt és rendezett volt, üvöltött róla, hogy ad magára. Persze, hogy a szobája sem nézett ki úgy, mint amin tornádó söpört volna végig.

Magamon éreztem a tekintetét, miközben az én pillantásom a polcait vizslatta. Könyvet egy darabot sem láttam – mily' meglepő –, amit pedig mégis, azokról hamar kiderült, hogy fotóalbumok voltak. Annyira nem akartam belemélyedni az életébe, így azokat nem is piszkáltam, de azt a pár bekeretezett képet, amelyet a szekrényén találtam, már nem tudtam figyelmen kívül hagyni. Ami azt illeti, azok még jobban is érdekeltek, mint a különböző dísztárgyak – amelyekből egyébként nem volt sok – vagy az a rengeteg érem és kupa, amit különböző versenyeken szerzett a dobogós helyezései után.

Valamiért nem mertem hozzányúlni egyikhez sem, így inkább közelebb hajolva vettem szemügyre a fotókat. Az összes őt és a családját ábrázolta, hamar feltűnt azonban, hogy mindegyik sok-sok évvel ezelőtt készült, a legfrissebb is talán tíz éves lehetett, ha nem több. Kíváncsi lettem volna az okára. Meglehet, hogy csak ezek voltak a legkedvesebbek emlékei, és a többi kép az albumokban pihent, de a vacsora miatt azonban megfordult a fejemben az is, hogy valószínűleg már rég nem ápoltak annyira jó kapcsolatot a szüleivel, talán még a testvérével sem, hogy boldogságot színlelve álljon velük a fényképezőgép elé.

Akármi is volt az ok, nem foglalkoztam vele. Nem sok közöm volt hozzá amúgy sem, na, meg hamar el is terelte a figyelmemet a fiatal Jungkook látványa. Aranyos kiskölyök volt, és azonnal megmosolyogtatott, amikor észrevettem azt a fotót, amelyen hiányos fogazattal vigyorgott a kamerába, szemeiben őszintén csillogó boldogsággal. A háttér alapján azt tippeltem, egy vidámparkban készülhetett, ami megmagyarázta ezt a hatalmas örömöt az arcán. Én is oda meg vissza lettem volna a boldogságtól, ha a szüleim ilyen helyekre vittek volna gyerekkoromban.

Annyira elmerültem a nézegetésben, hogy észre sem vettem, Jungkook mikor állt fel és lépett mögém. Már csak arra lettem figyelmes, hogy a lehelete a tarkómat cirógatta, nem sokkal később pedig átkarolta a derekamat és közelebb vont magához, állát a vállamon támasztva meg.

– Melyik tetszik ennyire? – kérdezte kíváncsian, én pedig habozás nélkül mutattam rá az alig hatévesnek tűnő, vigyorgó Jungkookra. – Ó, igen. Jó kis nap volt az. Alig tudtak hazavinni onnan.

Halkan felnevettem, ahogy elképzeltem magam előtt a makacs kissrácot, akinek úgy kellett könyörögni, hogy el tudjanak végre indulni.

– Valószínűleg engem sem tudtak volna egykönnyen hazaimádkozni. – Nem mintha bármikor is elvittek volna ilyen helyekre. – Mi történt egyébként?

– Semmi, egyszerűen csak elfáradtam, és nem volt erőm vitatkozni velük, hogy...

– Nem, nem így értettem – ingattam meg nevetve a fejemet. Nem voltam elég egyértelmű a kérdéssel, ez tény. – Azon a képen még cuki voltál, a többin meg olyan sunyi a mosolyod. Mintha mindig valami rosszban sántikáltál volna.