my dear muse | taekook

33. fejezet

TAEHYUNG SZEMSZÖGE

JUNGKOOKOT OTT HAGYNI ABBAN A KÓRTEREMBEN, életem egyik legnehezebb döntése volt. A szívem majd' meghasadt, miközben elsétáltam tőle. Minden egyes porcikám ellenkezett, és amíg a liftnél várakoztunk Jiminnel, majdnem visszarohantam hozzá, hogy a karjaiba vessem magam, és addig öleljem és csókoljam őt, amíg meg nem bocsát – mert láttam rajta, hogy neheztel rám. Fájt. Pokolian fájt, és nem akartam így elválni tőle.

De mielőtt egy lépést is tehettem volna, a felvonó ajtaja kinyílt előttünk, és mint minden mást, ezt is egy jelnek vettem. Az, hogy sosem úgy alakultak a dolgok, ahogy azt szerettük volna, és az, hogy pont aznap szenvedett balesetet, amikor vallani készültem neki, mind azt üzenték, hogy kár is próbálkoznom, nincs közös jövőnk együtt. A lift pedig, amely pont abban a pillanatban ért fel az emeletre, amikor vissza akartam szaladni Jungkookhoz, csak megerősített abban, hogy a helyes döntést hoztam meg azzal, hogy kisétáltam a szobájából. Ez volt a legjobb mindkettőnknek, de leginkább nekem. Azzal védhettem a legjobban magam, ha távol maradok tőle.

Napokkal később azonban már kezdtem elbizonytalanodni, és noha bennem volt az érzés, hogy felesleges lenne bármit is erőltetnem, egyre biztosabb voltam abban, hogy részese akarok lenni Jungkook világának, vele akartam lenni, csak vele, a lehető legközelebb hozzá, mert a távolság köztünk teljesen kikészített. Hiányzott. Annyira nagyon hiányzott, hogy az már szinte fizikai fájdalmat okozott.

Képtelen voltam őt kiverni a fejemből, minden egyes gondolatomat ő töltötte ki, akármit is csináltam. Nem tudtam Jiminre és Joohyunra koncentrálni, amikor esténként igyekeztek bevonni a társalgásukba. Fogalmam sem volt, ami azt illeti, hogy miről beszélgettek abban a néhány órában. Hallottam ugyan a nekem intézett kérdéseket, láttam a barátságos, ugyanakkor aggódó mosolyukat, de nem voltam képes többre, mint élettelen hümmögésre és bólogatásokra. Az agyam képtelen volt felfogni a szavaikat, s minden megnyilvánulásom gépiesnek hatott. Ott ültem ugyan velük az asztalnál, de közben pedig mégsem. Fejben egészen máshol jártam.

Nem sokat hallottam Jungkookról, mióta visszatértem Szöulba. Egész nap a telefonomat lestem, remélve, hogy hamarosan megjelenik a kijelzőn egy üzenet tőle, de ha én nem érdeklődöm naponta kétszer a hogyléte felől, egyáltalán nem írt volna. Az elküldött válaszaiból pedig érződött, hogy haragszik, és ez marcangolta a bensőmet, éjjelente ébren tartott, és úgy elmélyítette a busani távozásom óta érzett bűntudatomat, hogy voltak pillanatok – magányos pillanatok –, amikor szinte csak egy hajszál választott el a teljes őrülettől. Többször is nekiláttam egy hosszadalmas szövegnek, amelyben elmagyarázok mindent, de még mielőtt elküldhettem volna Jungkooknak, kitöröltem az egészet. Aztán megnyitottam a telefonkönyvet, hogy felhívjam és elhadarjak mindent, ami csak nyomasztott, de gyorsan meggondoltam magam.

Mindez nem telefontéma volt. Sem sms-ben, sem hívásban nem mondhattam el neki ezt. Többet érdemelt ennél. Szemtől szemben kellett volna elárulnom neki, miért döntöttem olyan hirtelen a távozás mellett.

De minél jobban telt az idő, annál inkább kételkedtem abban, hogy szeretne még találkozni velem.

Mert hát, lássuk be, megbántottam őt, az arcára volt írva. És ki ne sértődött volna meg, hogy ha valaki ott hagyja őt a legkiszolgáltatottabb helyzetben? Most biztosan azt hiszi, hogy tényleg nem jelent semmit, ha ilyen egyszerűen ki tudtam sétálni a kórteremből, anélkül, hogy visszanéztem volna rá. Lehet, hogy nem tartott volna igényt a segítségemre, de igenis ott kellett volna maradnom vele, meggyőződni arról, hogy minden rendben van és nem szenved hiányt semmiből. Mert ha törődöm vele, mindez nem okozott volna gondot.

És én tényleg szerettem volna mellette lenni, biztosítani őt arról, hogy rám számíthat, akármi is történik. De nehéz lett volna ott maradni, abban a tudatban, hogy nem tartozom bele a világába, és talán soha nem is fogok.