my dear muse | taekook

35. fejezet Pt.2. (18+)

TAEHYUNG SZEMSZÖGE

– ÉN?

– Bizony te.

– Mégis miért kellene bocsánatot kérnem tőled?

Szélesebbé vált a mosolya, és egészen kicsit közelebb hajolt hozzám. Néhány centi választotta csak el az arcunkat egymástól, még a leheletét is érezni véltem a bőrömön. Bódító volt a közelsége. Szinte teljesen sikerült megfeledkeznem arról, hogy haragszom rá. Csak le akartam hunyni a szemeimet és megcsókolni őt, hogy érezhessem, mennyire is vagyok kedves a szívének. Annyira nagyon vágytam rá...

De jobban érdekelt, miért gondolja úgy, hogy tartozom még neki egy bocsánatkéréssel, így pedig igyekeztem uralkodni magamon, és nem rávetni magam most, hogy úgy tűnt, minden rendben lesz köztünk.

– Emlékszel, mi történt Busanban?

– Nehezen lehetne elfelejteni – sóhajtottam fel.

– Akkor használd a csinos kis fejed, Tae. Szerinted mi miatt neheztelek rád?

– Nem tudom. Mégis mi...

És akkor leesett.

Busan, a verseny és Jungkook balesete annyira távoli eseménynek tűnt az elmúlt napok után, hogy eszembe sem jutott gondolkodni rajta, egészen eddig a pillanatig. Pedig számíthattam volna a kérdésre. Persze, hogy érdekelni fogja, miért hagytam ott a kórházban, mindenféle magyarázat nélkül.

– Nem esett ám jól, nagyon megbántottál vele, Tae – ingatta meg a fejét rosszallóan, amikor látta rajtam a felismerést, ám egy kisebb mosoly továbbra is ott játszott ajkain. – Mondd, mit vétettem ellened, amiért olyan könyörtelenül képes voltál eltűnni a halálos ágyam mellől?

A szemforgatás ösztönösen jött a részemről, rövidesen azonban szégyenérzet kezdett növekedni a mellkasomban. Szégyelltem magam, amiért hagytam, hogy Jeongmo bogarat ültessen a fülembe. Nem szabadott volna meghallanom a szavait, és azonnal el kellett volna mondanom Jungkooknak, hogy akaratlanul is, de meghallottam a beszélgetésüket. Biztosan máshogy alakultak volna a dolgok is. Ő megnyugtatott volna, hogy Jeongmo rosszul látja a dolgokat, én pedig végre bevallhattam volna az érzéseimet neki, hiszen nehezen tartottam már magamban őket. Mostanra talán már túl lettünk volna az első randinkon is, és boldogok lennénk egymás mellett. Talán a képeket sem néztük volna vissza. Nem küldött volna el olyan csúnyán, és nem hazudta volna azt, hogy nem jelentek neki semmit. Talán most is az ágyában lennénk, egymás karjai között.

Mennyivel jobb lenne, mint most itt állni, egymással szemben, bizonytalanul. Vajon van még jövőnk együtt, vagy ma este minden véget is ér itt, a szerelem városában?

– Hallottam a beszélgetéseteket Jeongmóval – vallottam be halkan, és le is sütöttem a tekintetemet abban a pillanatban, ahogy láttam Jungkook arcából kifutni a vért. – Nem akartam hallgatózni, de amikor rájöttem, hogy rólam van szó, nem bírtam elmenni az ajtótól.

– Mennyit hallottál?

– Majdnem mindent – sóhajtottam fel. – Tudom, hogy azt gondolja, én vontam el a figyelmed a versenyről. Jungkook, én sajnálom, ha...

– Ha majdnem mindent hallottál – szakított félbe rögtön –, akkor biztosan tisztában vagy azzal is, egyetlen pillanatig sem jutott eszembe, hogy téged hibáztassalak a baleset miatt. Igen, ott voltál végig a gondolataim közt, de ugyanúgy figyeltem a pályára, mint bármikor máskor. Hyunjae halála után sokkal figyelmetlenebb voltam, mégsem történt semmi baj.

– Utólag könnyű okosnak lenni. Már amikor visszaértem Szöulba, tudtam, hogy meg sem szabadott volna hallanom Jeongmo szavait. De...

Elbizonytalanodtam és az ajkamba haraptam. Tessék, itt volt a lehetőség, hogy elmondjam neki, hogy érzek iránta. Hogy már akkor közölni akartam vele ezt, amikor Busanban voltunk, de a menedzsere – és a balesete – keresztül húzta a terveimet. Ha már témánál vagyunk, könnyíthetnék a lelkemen. Lehet, hogy hülyének nézne. Lehet, hogy kiderül, nem ugyanazt érezzük egymás iránt. De ha őszinte vagyok vele, legalább később nem fogom kikészíteni magam a mi lett volna, ha kérdésekkel. Ma este lezárhatom örökre ezt az egészet. Tovább léphetek, kereshetem a boldogságot és nem fogok egy olyan kapcsolatba kapaszkodni, amelynek talán sosem volt jövője. Vagy holnap reggel már egy párként ébredhetnénk, s talán együtt fedezhetnénk fel Párizst úgy, ahogy még sosem volt rá lehetőségem. Csak el kell neki mondanom mindazt, ami egy ideje a lelkemet nyomja, és megkönnyebbülhetek. De vajon elég bátor vagyok ahhoz, hogy bevalljam Jungkooknak, hogy minden egyes találkozónk alkalmával egyre többet és többet érzek iránta?