To The Ends Of The Earth /L.S/ !Fordítás!

13.

> <

2016 Január

De valamikor muszáj lesz, gondolta Louis. Az ágyban fekve, egy sóvárgó álom miatt mozgásképtelenné válva nézte, ahogy a nap megcsókolja egy távoli hegy csúcsát. Kilátás egy tündérmeséből, teljesen úgy nézett ki. Mintha ezek valami Disney film nyitó percei lennének. Mintha ez a kis kunyhó egy messzi-messzi királyság lenne. És ha Louis volt a hős, akkor Harry volt a szép leányzó, akivel együtt volt megírva a sorsuk. Louis mosolyogva megfordult és az arcát a párnájába nyomta.

Ezen a helyen minden olyan volt, mint egy tündérmese. Talán ezért merte felidézni az Eiffel-tornyot. Mert az is szürreálisnak tűnt, túl szépnek hogy igaz legyen. Már akkor is tudnia kellett volna, nem igaz?

A bokráról levágott rózsa is végül elpusztul. A valóság által kreált álomnak sorsa volt, hogy elmúljon. És bármi is volt közöttük az a fényes, határtalan dolog Párizs felett – abban a pillanatban kezdett elfásulni, amikor elég ostobák voltak ahhoz, hogy lejöjjenek.

"Oh, fogd már be a pofád," Louis hangosan felnyögött magában, és a hátára gurult. Tenyereit a szemhéjaira nyomta, majd egy mozdulattal elszakadt az ágyától és a hátborzongató gondolatmenetétől. Letette lábait a padlóra és felállt.

Harry éppen sütött valamit, és Louis már érezte a paprika illatát. Még az ízét is érezte a szájában. A szép leányzó egy piszok jó szakács volt.