To The Ends Of The Earth /L.S/ !Fordítás!

10.

> > L < <

2011 Szeptember

Legtöbben az anyjukat a legjobb barátjaiknak hívták, de ez nem volt igaz, nem a szó valódi értelmében. Az anyukánk inkább hasonlított arra a barátra egy társaságban, akivel boldog voltál és sokszor volt körülötted, de nem mindig. Mert nem oszthatsz meg mindent anyukáddal. Általában nem.

Louis és Jay mások voltak. Legalábbis azoknak kellett lenniük. Mert Louis úgy nőtt fel, hogy pont annyira függött Jaytől, mint ő tőle. Meg volt közöttük a kölcsönös tiszetelet és a megértés, ami a legtöbb szülő és gyereke között nincs.

Ő volt a legjobb barátja. A legeslegjobb. Semmi kétség felőle.

És így volt értelme, hogy amikor elkezdett pánikolni, először őt hívta.

Jay hagyta, hogy kérdéseket tegyen fel egy kicsit a lányok helyzetéről, és arról, hogy jól megy-e a munka, majd egy idő után egyszerűen csak annyit mondott: "Na, mi a baj, babe?"

Louis a szállodai szobája padlóján ült, miután kivágta magát a Harryvel és a fiúkal való ebédből, megesküdve, hogy nem éhes. Nem teljesen volt hazugság. Tegnap óta émelygett. Az utolsó dolog amit szeretett volna az volt, hogy valami a kavargó gyomrába kerüljön.

"Azt hiszem nagyon elszúrtam a dolgokat, anyu," mondta.

"Mi történt? Mondd el nekem és meglátjuk, hogyan tudjuk megoldani," mondta. Mi. Mindig mi. Egy csapat voltak, Louis és Jay. Louis problémái az övéi is voltak és ez kölcsönösen is igaz volt.

"Szerettem volna hamarabb mesélni erről, de nem tettem– akkor még nem tűnt nagy ügynek."

"Rendben van. Bármit is kell elmondanod, megteheted, ha készen állsz rá." Egyáltalán nem tűnt türelmetlennek. Annak ellenére, hogy Louis még nem tért a lényegre.

"Szakítottam Hannahval," mondta. "Gondolom láttad már Facebookon."

"Láttam. De úgy tűnt rendben vagy ezzel," mondta. "Nem akartam erőltetni, hogy beszélj róla, ha nem akarsz."

Louis a tenyerébe támasztotta a homlokát. "Gondolod, hogy..." kezdte bizonytalan hangon, "Gondolod, hogy lehetséges beleszeretni valakibe, miután csak egy kis ideig voltál vele? Mondjuk egy hónapig?"

Jay elhallgatott, Louis pedig elképzelte, ahogy elgondolkodott a kérdésén. "Nos, igen," mondta végül. "Szerintem szinte minden körülmény között lehetséges a szerelem. Senki sem tudja igazán megmondani, mikor és hogyan legyél szerelmes. Csak úgy megtörténik."

Louis torka még jobban összeszorult, a szavak, olyanok voltak, mint egy kéz a nyakán. Kényszerítette magát, hogy lélegezzen, könyörgött a testének, hogy hagyja lélegezni. "Azt hiszem nagyon elrontottam. Harryvel. Szerintem, én csak... nem kellett volna semmi komolynak lennie. Nem tudom, hogy mit jelent most, de nem ezt kellett volna. Ez nem volt—"

"Édes, el kell mondanod, hogy miről beszélsz. Rendben van. Csak mondd el, mi a baj, hogy megpróbálhassak segíteni. Mi ez a dolog Harryvel?"

Louis most boldog volt, hogy néhány hónappal ezelőtt megtörtént az a beszélgetés amiben elmondta, hogy ugyanannyira kedveli a fiúkat, mint a lányokat. Így az anyja nem volt annyira meglepve, mint gondolta.

Mindenesetre könnyebbé tette a következő szavait. Olyan mély levegőt vett, amilyet csak tudott. "Mostanában hülyéskedtünk egy kicsit vele, Harryvel," mondta gyorsan. Nem adott esélyt Jaynek, hogy válaszoljon. "De nem kellett volna komolynak lennie. Csak... csak szórakoztunk. Jó móka, ennyi."

Ez nem teljesen igaz, gondolta. Már néhány hete használják a "fiúm" kifejezést. Louisnak eszébe jutott, hogy száguldozott ettől a vére és pezsgett, mint a legjobb pezsgő. De még akkor sem, amikor egy szót használtak arra, hogy mi van közöttük. Még akkor sem volt komoly. Nem mintha örökké együtt akartak volna lenni, vagy ilyesmi. Egyszerűen szórakoztató volt.

"Akkor mi a probléma?" kérdezte az anyja.

"Elszúrtam. Komoly lett. Elszúrtam és hagytam, hogy komoly legyen."

"Harry azt mondta, hogy szeret?" kérdezte Jay, miközben kezdte összerakni a történet darabjait. Mindig is jó volt puzzleben.

Louis köhögni kezdett nevetés közben. Bárcsak. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha ez lenne az ügy? Vagy talán egyáltalán nem lenne könnyebb. Louis már nem tudta. Az elméje már romokban hevert.

"Nem." Louis megrázta a fejét, mintha látná őt. "Nem, én voltam."

"Te mondtad Harrynek, hogy szereted?"

Louis a térdeit a mellkasához húzta, homlokát rájuk nyomta. "Nem mondtam neki, nem."

"Szerinted szerelmes vagy Harrybe?" kérdezte Jay halkan. És egyáltalán nem hangzott úgy, mintha gúnyolódna vele. Még akkor sem, mikor Louis hülyének érezte, hogy ezt mondta. Egyáltalán mit jelentett szerelmesnek lenni? Honnan tudhatta volna, amikor még csak tizennyolc éves volt?

A lényeg az volt, hogy tudta. Az elmúlt napokban az a dolog, amitől fulladozott, és émelygett, az az, hogy tudta. Anélkül, hogy valaha is érezte volna korábban, tudta, mi ez.

A hét elején arra ébredt, hogy a hálószobájában aludt, Harry a mellkasához szorulva horkolt. Nyáladzott rajta. És Louis egészen biztos volt benne, hogy szellentett álmában. A fürtjei Louis szájában és az orrában voltak, ezzel fojtogatva őt, mint a por. Amikor köhögött és tüsszentett, Harry felháborodottan ébredt egy "Shh." -vel.

Louis hangosabban köhögött.

Harry felült, arca álmos és vörös vonalaktól ráncos volt. Megtörölte a száját, majd letörölte Louis mellkasáról a nedves foltot. "Bocsi," dörmögte.

"A fing vagy a nyál miatt?" kérdezte Louis.

Harry azonnal megbotránkoztatottnak tűnt. "Nem fingottam."

"De, igen. De ez rendben van, édes," mondta Louis. "És történetesen azt is szeretem, ha összenyálaznak, meg ilyenek."

"Technikailag szereted," mondta Harry egy jelentőségteljes pillantással Louis ágyéka felé.

Louis megforgatta szemeit. "Nem vagy vicces. Egyáltalán nem."

"Elég vicces vagyok. Egyfolytában megnevettetlek," mondta Harry és Louis teste fölé mozdult. Elmosolyodott, és egy puszit hagyott Louis szája sarkában. "És most, hogy a nyálas farkadról beszélünk..."

Louis kipirult a hőség miatt. "Te vagy az egyetlen, aki erről beszél."

Hallotta Harry nevetését, a hang egyre tompább lett, ahogy eltűnt a takaró alatt. A leheletnyi nevetésének érzése felborzolta Louis bőrének apró szőrszálait. Harry gyengéden megcsókolta a pocakját, kicsit lejjebb csúszott, és lerántotta az alsónadrágjának derekát. Louis odébb tolta a takarót, hogy nézhesse (és nyilván, hogy Harry lélegezni tudjon).

Abban a pillanatban, mikor Harry a farka köré fonta ajkait, ez ugyanaz a pillanat volt – a legelső alkalom – amikor ezt gondolta. Ott feküdt Harry megszáradt nyálával a bőrén és másra sem tudott gondolni, mint hogy ez mennyire tökéletes és helyes, hogy minden reggel pontosan így akar felkelni, örökké. És azt gondolta, 'Istenem, szeretem őt, és ijesztően szerelmes vagyok belé.'

Utána érezte, hogy zuhan. Olyan érzés volt, mintha bizonytalanul egy magasba tornyosuló épület tetején tántorogna, majd hirtelen lezuhanna alatta a párkány. Mintha szívével a torkában és a vérével agya felé folyva zuhanna. Mintha kinyújtaná a kezét, és nem lenne mit megragadnia. A következő napot azzal töltötte, hogy lebeszélje magát erről. Ami idehozta, a padlóra. Mert, mint kiderült, nem tudta lebeszélni magát.

Anyja a telefonban várta a válaszát. De Louis mostanra fogadott volna, hogy már tudja, mi a válasz.

"Szerelmes vagyok belé," motyogta Louis égő szemekkel. Nem akart sírni. De csalódott önmagában, amiért ezt kiengedte a kezéből, hogy elrontotta a dolgokat. Frusztrált volt Harry miatt, amiért olyan tökéletes. A tenyerét a szemeire nyomta, durván. Remegett a lélegzete. "Nagyon."