Izzó homokszem

1

-Egy srác? Milyen srác? –húzta fel Tibi a szemöldökét.

-Nem tudom mennyire emlékszel még arra, hogy gyerekként miket álmodtam. Annak ellenére, hogy megszűntek, halványan még benne voltak a fejemben. Viszont tegnap este... mintha újra éltem volna mindent. Benne volt megint az az idős férfi. Papa igaz?

-Azt hiszem. Minden jel rá utalt, ahogy körbe írtad.

-És az a vörös. Az kicsoda?

-Fiam ez... hosszú történet.

-Apa ez meg fontos, kapj észbe. Nagyon sokat beszélgettem vele. Olyan kedves volt, de fogalmam sincs honnan ismer. És... neked is üzent.

-Mi? Micsodát?

-Először te válaszolj.

-Rendben. Holnap elmegyünk hozzájuk. A mai nap már csak pihenjünk, hosszú volt a hét.

Másnap autóba ültek, és elindultak a temető felé. Tibor már jól ismerte ezt az utat sajnos, minden héten megtette. Már hiába történt az egész lassan harminc éve, ő töretlenül tartotta fent magában mindkét ember emlékét. Nem beszélt róluk soha, nem akarta ezzel rabolni a családja idejét. Próbált a jelenre koncentrálni, hiszen van egy gyönyörű felesége, és tehetséges fia. Boldognak kellene lennie. Mégis, minden héten abban az egy órában belegondolt mi lett volna ha...

Máté csak csendben követte apját, próbálta a sírok közti utat megjegyezni. Nem gyakran járt ide, és nyomasztotta a látvány. A sok ismeretlen halott. A távolból hallatszó üvöltés és zokogás. Nem is értette pontosan miért jönnek ide, miért nem otthon beszélik meg ezt az egész dolgot. Majd nem töprengett tovább, mert apja megállt, és felé fordult. Mindkettejük kezében egy csokor fehér rózsa volt. Tibor biccentett a megszeppent fiú felé, ezzel jelezve hogy mit tegyen, de Boti így is csak ledermedve nézte az előtte lévő sírkövet.

-Apa... vagyis nagypapa. –próbált meg valami mosolyszerűt erőltetni arcára. -Itt lenne.

Botond lassan megmozdult, és a virágokat elhelyezte a márványon. Nem tudta mit mondhatna a helyzetben, így csak némán visszasétált Tibi mellé.

-Ezt hogy? Én nem is tudtam...

-Minket is meglepett. Igazából nem figyeltem rá annyira, mert amikor anyud terhes lett, csak az érdekelt hogy mindketten rendben legyetek, és egészségesen megszülethessél. Viszont ahogy észbe kaptam teljesen lesokkolt. Napra, sőt szinte percre pontosan ugyanakkor születtél, mint amikor ő meghalt, csak tíz évvel később. Már akkor tudtam, hogy Botond leszel, mikor kiderült a nemed. Viszont a sors duplán is igazolta hogy jól választottam. Amikor edzünk egyszerűen... néha őt látom magam előtt benned. A mozdulataidból, a gesztusaidból. Ő volt mindig ilyen higgadt, de határozott boksz közben. Sosem felejtem mit mondott mindig. Nem akkor kell ütni amikor tudsz...

-Hanem amikor lehet. –fejezte be fia a mondatot.

-Csodálatos ember volt. Nagyon sok mindent tanultam tőle.

-Azt elhiszem. Szívesen találkoznék vele... mármint így a való életben is.

Nagyjából még negyed órán keresztül álltak ott, és beszélgettek. Tibor egyre jobban kezdett megnyílni, egyre több érzését osztotta meg Mátéval, nem is igazán értette miért nem tette ezt meg hamarabb. Hiszen nagyapja csak jó példa lehet számára. Majd eljött az a rész, amitől tartott. Pár méterrel arrébb sétáltak, hogy fia megtudja ki is az a vörös. Tibi nagyot sóhajtott majd hosszan fújta ki a levegőt. Lassan letette a csokrot, és könnyeit visszanyelve lépett el a sírtól. Mennyi mindent próbált már, hogy ezt az egészet elfelejtse, mégis nem tudta kizárni teljesen az életéből.