Izzó homokszem

19

Botondot egy köhögőroham ébresztette fel álmából. Már otthon volt a saját ágyában, de a szúró fájdalmat még mindig érezte. Majd a mellette ülő apja nyújtott át neki egy pohár vizet, így pár korty után csillapodott a köhögése, és vele együtt a fájdalma is. Egy kicsit megnyugodott, majd próbálta felidézni emlékeit.

-Ne beszélj, főleg ha még nem kellemes. –szólt Tibor. -Haza engedett doktor úr, de folyamatos felügyeletet rendelt el. Ezért most itt vagyok. Amúgy sem nagyon tudnék így aludni. A héten biztosan itthon leszel, és sajnos elég sokáig hagyni kell az edzéseket. Izolált bordatörést okozott neked az a kedves osztálytárs... de ne aggódj. Majd én mindent elintézek. Egy hét múlva pedig vissza kell menni a rendelőbe, megnézni hogy hogyan gyógyul a csont. Reméljük a legjobbakat. Szükséged van valamire?

Máté nemmel válaszolt. Igazából Vincét mondta volna. Ő megnyugtatta volna azzal, hogy segít neki felépülni, és biztos felvilágosította volna arról, hogy pontosan mi is ez, hogy érdemes kezelni. Persze doktor úr is biztosan ért hozzá, és elmondott apjának mindent, de akkor is. A hallgatóban van egy olyan dolog ami senki másban nincs. Nem tudja pontosan megmondani micsoda. De akarta. Úgy érezte szüksége van rá. Viszont nem ez a megfelelő időpont, hogy apja tudomást szerezzen róla.

Tibornak elég stresszes volt ez az egész. Nagyon féltette gyermekét a legkisebb sérüléstől is, ez pedig most elég nagynak és komolynak tűnt. Persze ő maga tudja a legjobban, hogy a szorult helyzetekből is fel lehet állni, de mindig nehéz az út. Megint nem aludt egy szemhunyásnyit sem, őrző tekintetével figyelte fia minden lélegzetvételét. Majd megszakadt a szíve, mikor látta rajta hogy szenved. Most a fizikai fájdalomtól. Csak annyit tudott tenni, hogy beszélt hozzá, megigazította a párnáját, vagy a takarót mikor félre csúszott, kiseperte a szemébe lógó tincseit, ha pedig köhögés tört rá átnyújtott neki egy kis folyadékot. Nem akarta őt otthagyni reggel. Igaz, Timi is aggódott és ő is vigyázott volna Botira, de tudta, hogy ilyenkor hagyni kell Tibit. Úgy sem tudna fejben ott lenni sehol. Csak a gyermekük járna az elméjében.

Szerencse hogy Robi is támogatta ezt, és megértette a helyzetet. Ha neki valamelyik gyermekével hasonló történne pont ugyanezt tenné. Meg jól megleckéztetné azt, aki tette vele. Kamerán is vissza tudták volna nézni az esetet, de annyi gerinc volt az osztálytársban hogy egyből beismerte a bűnét. Az igazgató természetesen figyelmeztette, de a büntetését Tiborra hagyta. A józan határokon belül mindent megengedett neki.

Így amikor Botond még otthon volt és pihent, de állapota egyértelműen javult, Tibi visszament dolgozni. Dáviddal közösen eszelt ki egy tervet, ami szerinte elég ütős lesz.

-Üdvözlök mindenkit! Sajnos az osztályfőnöküknek most más dolga akadt, ami miatt én fogom helyettesíteni. –lépett be Tibor a terembe. –Tornasorba sorakozni, egy kettő! –utasította a diákokat.

Elégedett mosolyra húzódott szája, mikor meglátta azt a fiút. Nem érdekelte őt a sugdolózás. Ez csak azt jelentette, hogy félnek tőle. Most úgy játszhat velük, ahogy a kedve tartja. Márpedig nagyon is van hozzá kedve. Olyan edzést tart nekik, hogy belepusztulnak.

-Aki még nem ismerne... a nevem Csiffáry Tibor, de a tanár urat részesítem előnyben. A felsőbb éveseket tanítom. Nem tudom Dávidnál hogy van, de most ismertetném az én szabályaimat. Először is, nincs olyan hogy feladom. Olyan meg főleg, hogy meg sem próbálom. Igenis mindig küzdünk a végsőkig! A fájdalmat meg kell próbálni kizárni. Viszont sérülés esetén mindenképp szóljatok nekem, ha nem venném észre. Törekedjetek a minél pontosabb, balesetmentes feladatmegoldásra! Érthető voltam?

-Igen.

-Ezt már szeretem. Tíz perc futás indul, tempósan, meg ne lássam hogy megálltok! –indította el őket.

A mai órán nem lesz kegyelem. Sokszor megért sok mindent, de most nem fog kedveskedni senkivel. Nem érdemlik meg. Az első feladat teljesítése után egyből diktálta a következőt, ami felülés és fekvőtámasz volt. Nem maradt ki az erősítés egyik tagjukra sem. Folyamatosan dolgozniuk kellett, egy csepp pihenő nélkül. Ahogy megálltak volna, Tibi felhívta a figyelmet arra amit óra elején mondott.

-Akkor uraim, most már lehet húzni a kesztyűket, iparkodjunk! –szólt akkor, amikor mindenki azt hitte hogy már vége. Pedig még csak most kezdi igazán.

-Tanár úr, nem lehetne egy kis szünet? Eléggé elfáradtunk.

-Szünet? Miben fáradtatok el? A fiamnak ennél százszor durvább edzést tartok a külön óráin. Aztán még otthon is elmosogat. Nekem még egyszer sem panaszkodott.

A diákok erre erőt véve magukon tették amit Tibor kért tőlük. Néhányan már tényleg közel kerültek az ájuláshoz, de nem akarták azt az örömöt megadni Tibinek, hogy ők gyengébbek a fiánál, még ha ez így is volt. Aztán eljött az a pont, amikor már nem volt más lehetőség, mert a menés is nehezen ment.

-Rendben van, leülhetnek a padokra. –szólalt meg Tibor. –Egy valakit arra kérnék, hogy megmérkőzzön velem. Ki vállalkozik? –tette fel a kérdést, amire természetesen mindenki nemmel válaszolt. –Akkor kénytelen leszek én választani. Lássuk csak... -nézett végig a tanulókon, de egyértelműen tudta kire esik a választása. –Novák úr. –pillantott a fiúra. -Jöjjön! –adta ki az utasítást, de a srác csak döbbenve ült a helyén. -Nem kell félni. –mondta, de hangsúlyán érezhető volt az irónia. –Addig senki nem megy innen el, amíg valaki nem vállalja. Ha Novák úr ennyire megmakacsolta magát valaki jöhet helyette, nem bánom.

-Menj már Novák, miattad szívott így is mindenki! Hallod? Nem lehetsz ennyire beszari! Vállald a tetteid következményeit! –kapta osztálytársaitól a felszólításokat.

-Jól van már! Megyek... -állt fel a fiú lassan. Tudta hogy lehetetlen lesz Tibort legyőzni. Világbajnok. Még ha már jó pár évvel ezelőtt történt akkor is. Itt fogja az egész osztály előtt megszégyeníteni. Csúfos vereséget fog szenvedni, és az is jó ha épek maradnak a testrészei. Bár Tibor azt úgy sem tehetné meg hogy árt neki ilyen módon. Szabálysértés lenne. Vagy mégsem? Jutott eszébe az a mondás hogy szemet szemért... Hiszen ő már bocsánatot kért tőle. Nem akarta, hogy ez legyen belőle. Viszont már mindegy.

A két játékos felkészült. Pontosabban a fiatal a vereségre. Nem is nagyon akart mozdulni, de Tibornak így nem kellett a győzelem. Harcot akart, így meglepő módon, de biztatta Novákot. Egy kicsit olyan volt, mintha valóban tanítani akarná. Persze tényleg meg akarta tanítani valamire. Viszont az nem a bokszhoz volt köthető. Hanem az emberséghez. Szétverhette volna egy pillanat alatt, de az nem lett volna kifizetődő. Hosszú perceken keresztül szenvedtette, és amikor látta rajta hogy fel akarja adni felszólította a folytatásra. Engedett neki párszor, hogy legyen egy kis önbizalma. De amikor a csengő megszólalt, és tudta hogy nincs sok ideje, akkor teljesen beszorította. Egy ütés kellett volna, hogy teljesen kiüsse a fiút. Egy ütés és vége egy karriernek. De nem volt szíve megtenni. Az ökle megállt a fiatal teste előtt pár milliméterrel. A szemében látta a rettegést és megbánást. Ez neki pont elég volt.

-Nyomás öltözni! –törte meg a csöndet. A diákok alig bírták feldolgozni a látottakat. Egy teljesen új kép állítódott fel a fejükben Tiborról. És Botondról is.

Lassan indultak ki a teremből, már nem figyelve Novák mit csinál ezután. Tibort sem érdekelte. Nem akarta látni ezt a gyereket soha többet. Az egészet csak azért tette, hogy a fiával se legyen kiszúrva többé.

-Tanár úr. –szólalt meg a fiú halkan. –Köszönöm, hogy nem tette meg amit... megtehetett volna. Tanultam a leckéből. –nézett a férfira, de őt nem hatotta meg már ez a pár mondat. –Őszintén remélem, hogy Máté teljesen rendbe fog jönni. Ő is bajnok lesz. Mint maga.

-Hanem teszitek tönkre... -válaszolt Tibor, de aztán rájött hogy nem jó valakirehosszan haragudni. -Menj te is. Elkésel a többi órádról.