Izzó homokszem

15

Botond természetesen ahogy hazaértek elment aludni. Fájt neki a seb, de nem nézte meg. Jobban tetszett neki az ágya. Senki nem volt még itthon rajtuk kívül, teljes csend uralkodott a házban. Csak aludt és aludt, fogalma sem volt mennyi az idő mikor újra kinyitotta a szemét. A telefonját vette kezébe, és hirtelen szinte felkiáltott.

-Mindjárt éjfél?!

-Nyugalom. –lépett be pont erre apja.

-Még a házim sincs ké... ahh, azt a rohadt... -kapott a szájához.

-Holnapra kivettelek a suliból. –ennek a hírnek aztán nagyon örült Botond. -És meghoztam az esti gyógyszert, meg a vizes borogatást arra a csúnya varratra. Megpihent mi? –grimaszolt Tibi úgy, mintha neki fájna.

-Aha...

-Nem kell beszélned. Megpróbálok eldöntendő kérdéseket feltenni és csak bólogatnod kell. De ezt is inkább reggel. Most ezt rárakom ha nem baj. –pillantott a kezében lévő vizesruhára.

Máté jó hogy aludt mikor hazaértek, mert most nem igazán tudott a fájdalomtól. Egész este szenvedve fordult ide-oda a legjobb az lett volna ha háton alszik, de ő általában hason szokott, a fejét a párnába fúrva. Most meg ahogy valami egy kicsit is hozzáért sebéhez szinte felordított volna.

A másnap is így telt. Otthon volt, még az anyja is vele maradt, tényleg mint egy kisgyerekkel. Inni még tudott is szívószállal, de azt a szégyent, hogy valaki lepürésítse neki az ennivalót és úgy egye meg... nem. Inkább vállalta a fájdalmat.

Aztán nagy kínok között, de muszáj volt visszamennie az iskolába. Már maga előtt látta az önelégült mosolyt osztálytársa arcán, és azt a sok megbámulást... mert eléggé látszott. Mondhatni lehetetlen volt nem észrevenni, hogy van valami a szájával. Ezt nem tudta takarni semmivel. Ahogy eltitkolni sem tudta, ahogy sok más mindent.

Végül eljött az idő, és az iskolaorvoshoz siethetett szedésre. Már nagyon várta ezt a pillanatot, de ragaszkodott hozzá hogy egyedül menjen. Túl sokat babusgatták már otthon, pedig elvileg már felnőtt ember. Ők meg egyedül járnak orvoshoz. Biztosan túléli.

Kopogtatás után nyitottak neki ajtót. Vagyis nyitott ajtót egy fiatal srác neki. A szeme... annyira ismerős. Ő volt bent akkor, amikor varrta neki a sebet doktor úr. Csak akkor túlságosan be volt öltözve hogy ki lehessen látni alakját. Magas volt, bár Botond felé nem igazán lehetett magasodni, az apját örökölte ilyen téren. De ez a srác... izmos, pont a megfelelő arányban, meg persze ott volt az őrjítő zöldeskék szempárja. A viseletét kicsit nehéz volt megfigyelni, talán egy egyszerű inget viselt, viszont hátára hanyagul fel volt dobva a fehér köpeny, így az takarta kissé.

-Ne haragudj, azt hittem később jössz. Fáradj be nyugodtan, addig én előkészülök. –szólt a fiatal férfi, és megigazította öltözetét, majd valószínűleg a saját, nem orvosi, hanem sokkal inkább iskolai táskáját vitte be hátra, abba a szobába, ami egyszerű halandó embernek mindig titok marad. Lehet a hullákat rejtik ott. De most akkor sem azzal foglalkozhatott, mert villámgyorsan visszatért. -Ülj le, had nézzem azt a varratot. - mondta a fiatal orvosgyakornok.

Boti lassan ahhoz a hosszú asztalhoz sétált, majd feltolta magát, és próbált nyugodt maradni. A vele körülbelül egykorú fiút nézte, hogyan fertőtlenít, majd húzza fel magára a gumikesztyűt és hajhálót, arra a barna, enyhén vöröses fényű hajára. Lassan közelebb sétált hozzá, és felkapcsolta a vakító fényű lámpát, hogy jobban lássa a kezelni kívánt területet. - Oh, úgy tűnik doktor úrnak igaza volt. Teljesen rendben van, arra vár hogy eltávolítsák.

-Ő most hol van? - kérdezte felhúzott szemöldökkel Máté. - Mármint doktor úr.

-Más dolga akadt, de azt mondta ezt rám meri bízni. Szóval ne aggódj.

-Te... Fogod kiszedni a varratomat?

-Eltaláltad. Kérsz érzéstelenítőt? Vagy férfi vagy és kibírod?

-Hányszor csináltál már ilyet? –nem azért érdeklődött, mert pontos számra volt kíváncsi. Félt, és akármennyire volt neki szimpatikus a fiatal, nem akarta hogy örökre egy óriási heg maradjon a száján.

-Úgy egyszer biztosan. Gyakorlat teszi nem?

-És pont rajtam akarsz gyakorolni?

-Nem én akarom. Csak megállapítottam hogy a varrat gyógyult, készen áll az eltávolításra. És én el tudom távolítani. Nem bízol bennem?

-Nem igazán ismerlek...

-Trautman-Veres Vince. - nyújtotta a kezét, miután lehúzta a kesztyűt magáról. - Orvosnak tanulok.

-Csiffáry Botond Máté. -fogadta el a felé nyújtott végtagot.

-Még egyelőre csak Vince, hamarosan remélem hogy Trautman doktor úr. Te melyiket használod?

-Botond. Az jó lesz.

-Szóval, most már kezdhetem a varratszedést? –szólt a rövid ismerkedés után a srác.

-Legyünk túl rajta... - fújta ki lassan a levegőt Boti.

-Van rólad a számítógépen egy adatlap, de meg kell kérdeznem, hogy jelenleg állsz-e valamilyen gyógyszeres kezelés alatt?

-Ami azt illeti, szedek gyógyszert. - mondta el neki a nevét.

-Értem. Ilyen... stresszelős vagy?

-Mondjuk. Kicsit hosszú lenne elmondanom.

-Ez az egyik leggyengébb nyugtató, de csak orvos írhatja fel. Bár igazán nem folyok bele, a lényeg hogy nem kapsz érzéstelenítést, mert nem akarom hogy a kettő üsse egymást.

-Rendben, ahogy jónak látod... -szólt a fiú, de látszott rajta, hogy nagyon ideges.

-Nyugi, ezt fél kézzel is megcsinálom. Bebizonyítsam?

-Hát...

-Figyelj, add ide a kezed. -fogta meg óvatosan Boti kézfejét. -Ha nagyon fáj, akkor szorítsd meg nyugodtan az enyém, ki fogom bírni. -mosolyodott el biztatóan, és az erre megfelelő eszközt a kezébe vette, majd elkezdte vele kiszedni a varrást a fiú bőre alól. Lassan, figyelmesen és precízen haladt, a legjobb tudása szerint próbálta végrehajtani a rá bízott feladatot. Botond érdekes módon megnyugodott a szedés közben. Úgy volt vele, hogy lehunyja a szemét, majd elképzel egy szép tájat és próbál arra gondolni hogy éppen ott futkározik... De erre semmi szüksége nem volt. A vele szemben álló fiú összpontosító arcát figyelte. Pár centire lehetett tőle, így tökéletesen látta minden egyes rezdülését, vonását, még az arcán lévő halvány, apró szeplőket is. Olyan... Különlegesek voltak. Meg aztán nem volt jó ötlet lehunyni a szemét, amikor valaki ilyen közel hajol az ajkához.

-Kész is vagyok. Ráadásul olyan profi voltam, hogy alig vérzik. -mondta büszkén a srác, és egy vattapamaccsal letörölte azt a kis kellemetlenséget. -Akarod látni a gyógyult szádat?

-Persze... -szólt Boti meglepődve. Tényleg ennyi lett volna az egész? Még el bírta volna viselni... Mármint, nem a varratszedést. De mi is történt azon kívül?

Elégedetten nézte a friss, most már gyógyult hegét az elé tolt tükörben.

-Tényleg... Alig látszik. Köszönöm. -mondta egyenesen az orvostanhallgató szemébe. Még a szeme is... Olyan... Más.

-Ugyan. Nekem ez a dolgom. Én köszönöm hogy bíztál bennem, a tapasztalatlanságom ellenére. Azért még egyszer várunk vissza, egy kontrollra. Csak hogy doktor úr is biztos legyen abban, hogy nem szúrtam el semmit.

-Rendben. Mikor jöjjek?

-Ha begyulladna azonnal, ha nem, akkor két nap múlva.

Máté leszállt a székből, és kisétált az orvosi szobából. Jól van... Vagyis a szája már nem fáj. Mégis... Valami különös érzés fogta el a gyomrán keresztül, és furcsa módon nem is rossz érzés. Csak olyan... Émelyítő. Mi a francért akar ő visszamenni a suli orvoshoz? Hiszen... Utálja már a fertőtlenítő szagát is. Most nem is érezte. Elnyomta valami más... Vince illata. Hogy lehet ennyire... kedves? Ő most komolyan... Biztos csak túlreagálja. Egy ember aki végre nem bánt vele ellenszenvesen, nem érdekelte ki az apja, csak az hogy segíteni tudjon rajta. Ez pedig jól esett neki. Pontosabban szinte már szüksége volt rá. Ahogy csak rá gondolt... enyhe mosoly jelent meg arcán. Végre. Mosolygott.