Izzó homokszem

17

Fáradtan ült be Botond apja mellé az edzés után. Jön a hétvége, amikor elvileg pihenhet, eddig mindig ezt várta a legjobban, de most. Most nem. Igaz, hogy nem sérült le, az iskolában meg az orvos nem mászkál csak úgy a folyosón, de bízott benne hogy valahogy az épület körül összefut Vincével. Annyira megismerné. Bámult ki az autó ablakán, és arra gondolt mit csinálna ha meglátná... viszont a szép álomkép helyett, valami egészen mást pillantott meg.

-Apa. –szólt aggodalmasan.

-Mi az? –Tibi egyből érezte, hogy valami nincs rendben.

-Ő az. Azt hiszem, ő az a férfi. Az utca túloldalán.

-Kicsoda?

-Aki... megerőszakolt.

Tiborban felment a pumpa, de nem akart elhamarkodottan cselekedni. Megpróbáltak egyre feltűnésmentesebben közelebb hajtani a férfihoz.

-Biztos ő az. Szőke haj, izmos test. –nyelt nagyot a fiú. -Megismerem.

-Tudod mit kell tenned igaz? –lassított a férfi, majd meg is állt. -Te maradj itt, csinálj mindent úgy ahogy megbeszéltük. Én utána megyek.

-Nem lenne jobb hagyni? Én nem akarom már ezt.

-Biztosan nem hagyom. Megkapja amit érdemel! –szállt ki Tibor a járműből, és elindult áldozata felé.

-De apa! Vigyázz magadra... -szólt utána gyermeke, de szinte meg sem hallotta már a férfi. A pulzusa dübörgött a fülében, nagy levegőket véve próbálta nyugtatni magát. Fejben már százszor kinyírta a férfit. Most végre megteheti azt amire vágyik. Persze nem öli meg, de megérzi milyen a másik oldalon lenni.

Már nagyon közel járt hozzá. A terv szerint kell haladnia. Meg kell várnia, míg a férfi húzza fel saját magát, és ő üt először. Neki már a többi csak önvédelem lesz. Botond közben kihívja a rendőrséget ismeretlenül, beviszik, letartóztatják és kész is. Hajrá Tibor. Menni fog ez. A fiadért.

Szembe sétált vele, és úgy tett, mintha véletlenül akadt volna össze a válluk.

-Jobban is figyelhetne tata! –kiáltott rá. Eddig sem volt rokonszenves, de most. Nem kap illedelmes választ.

-Oh, a fenébe. Nem gondoltam volna, hogy egy féregbe botlok így az este közepén.

-Tudja ki a féreg! –húzta közelebb a pólójánál fogva.

-Az erőszaktevőnek jobban örülne? –mosolygott rá cinikusan.

-Mi?

-Mi az, ez már meghaladja a képességeidet? Gondolkozz! Nyár, bulik, fiatalok...

-Csak nem arra a kisrácra céloz? Istenem... még szopni sem tudott rendesen!

Itt volt egy olyan pont, ahol Tibor majdnem képen törölte ezt az embert. Biztos volt benne hogy a fiáról beszél. Undorító, hogy létezik, és így sétálhat az utcán. Már nem sokáig.

-És te úgy gondoltad, hogy leszel szíves megtanítani? Mert igazán nem kellett volna.

-Nekem ne mondja meg mit kell csinálnom!

-Tényleg? Miért is ne... -szólt volna Tibor de megtörtént közben ami várható volt. Kapott egy elég erős ütést egyenesen a gyomorszájába. Ettől pedig teljesen felszívta magát. Ott ütötte a férfit, olyan erővel, ahogy csak bírta. Egy pillanatra sem sajnálta meg, vagy gondolta azt, hogy most már elég lesz. Már nem hatódott meg sem az ordításon, sem a vér látványán. De egy ismeretlen eszközön csillant meg a fény az ember kezében... bicska volt nála. És nem félt használni. Elég volt egy óvatlan pillanat, és meg is vágta vele Tibor karját.

-Ott vannak! –hallatszott a felmentősereg hangja. A rendőrök Botonddal együtt a helyszínre érkeztek, és egyből közbe avatkoztak a verekedésnek.

-Apa! Apa, jól vagy? –szaladt hozzá rögtön a fia, miközben a rendőrök elkapták a támadót.

-Persze, semmi komoly.

-Hiszen te vérzel!

-Ez egy rohadék. Megvágott. Szerintem nem olyan mély. –tette a sebre tenyerét.

-Azért beviszlek a kórházba rendben?

-Jó...

Eleve izgalmas volt az út, mert Botond vezetett, és még nagyon friss a jogosítványa. Tibor nem is engedte egyedül még autóval sehova, és most is, szinte végig kommentálta az utat. Azon kívül hogy merre kellene fordulni persze, elhagyta a száját pár szép jelző is az erőszaktevőre. Nem hogy a fiával nem bánt emberi módon, de hogy őt is kapásból letatázta... nézzenek már oda hiszen egy semmirekellő. És még lett volna képe leszúrni is, csak hogy mentse az írháját. Viszont most már ott van ahol lennie kell. Csak azt bánja hogy ilyen sok megy majd rá az idejéből. Ha jól lesz még bemegy a rendőrségre.

-Nyugalom apa. Megérkeztünk, gyere. –nyitotta ki neki fia az ajtót.

Botond még soha nem volt olyan helyzetben, hogy neki kellett segítenie az apján. Tibit valahogy mindig egy sebezhetetlen hősnek, egy gépnek látta, aki erősebb bárkinél. Olyan lehetetlen esetnek számított, hogy ez történjen. Persze mindenki vágta már el az ujját, de ez most komolyabbnak számított. Viszont Tibi mintha észre sem vette volna, hogy már hanyadik zsebkendőt áztatja át a saját vére. Még dübörgött benne az a dicsőség, hogy elkapták azt aki ezt tette velük. Bele sem gondolt abba, mi lett volna, ha a rendőrség később ér ki. Meg tudta volna védeni magát?

Bevitték a rendelőbe, Máté pedig kint várt a folyosón. Fel kellene hívnia az anyját. De hogy is mondja el ezt neki? Az apjával kórházban van, mert találkoztak azzal aki még nyáron megerőszakolta, így Tibi meg akarta leckéztetni és így sikerült. Erre jó lett volna hamarabb gondolni, de Timi rövid kiakadás után megértette a helyzetet. Már csak a férjéért aggódott, meg hogy mit találnak ki. Mert Jankáék biztos nem hiszik el, hogy véletlenül beleesett egy bicskába. Mi lesz egyeltalán a papírjára írva? Vagy azt is majd titokként kell rakosgatni?

Egy fél óra elteltével már meglátta a folyosón apját, karján egy óriási kötéssel. Az arca is elég megviselt volt, de tartotta magát. Mellette valószínűleg egy ápoló jött.

-Lekezeltük Csiffáry úr kezét. Szerencsére nem vesztett sok vért, és a seb is összehúzódott kissé miután kifertőtlenítettük. Otthon ezt ismételjék meg ma este és holnap. További jó egészséget! –adta ki a nő a papírokat, és elviharzott.

-Gyere apa. Most én viszlek haza téged. –vezette Boti Tibit az kocsihoz.

Az úton Tibor elaludt. Nem gyakran történt ez, de most tényleg eléggé kifáradt. Boti csak elmosolyodott miközben ránézett, de fogalma sem volt mit csináljon vele. Nem volt szíve felébreszteni, de az képtelenség hogy becipelje a házba. Óvatosan ért az arcához.

-Hazaértünk. –mondta halkan. -Segítek kiszállni.

-Nem szükséges. –szólt Tibor, aztán megmozdította karját. -Na jó...

Úgy eltelt az idő, hogy mire beértek az ikrek már aludtak. Csak a Morovits házaspár és Timi volt a nappaliban. Szerencsére a nő kivágta férjét a szituációból, de nagyon nem szívesen ferdített a valóságon.

A szobájukba értek, ahol Timi elővette a fertőtlenítőt, de Tibi nem akarta, hogy lássa a sebesülését.

-Majd én megcsinálom. Megengeded apu? –vette kezébe Boti a folyadékot. Apja beletörődve nyújtotta ki karját. A fiú lassan, figyelmesen tekerte le a kötést, és finoman fertőtlenítette, de ahogy hozzáért Tibor fájdalmasan szisszent fel. Látszott rajta, hogy megviseli. -Köszönöm apa. Egy igazi bajnok vagy. –mondta a fiú miután végzett.

-Érted tettem. –puszilta meg a homlokát, aztán nyugovóra tért.