Izzó homokszem

12

-Na, milyen volt a vidámpa...-kérdezték volna a szülők, de teljesen felesleges volt, mivel Botond kissé már elárulta a helyzetet, azzal amit csinált.

Bezárta az ajtót. Senkit nem akart most magához engedni. Úgy is honnan tudhatnák milyen az amikor magadban is szenvedsz egész nap, titkolod mit is érzel valójában és rettentően félsz, aztán... rájössz hogy tényleg van okod félni. Nem veszítheti el unokatestvéreit is. Bár lényegében már megtörtént. Hiszen így kín szenvedés lesz velük minden közös alkalom, és most az tűnik a legjobb megoldásnak hogy soha egy szót se mondjon majd arról hogy mondjuk kibe szerelmes. Vagy csak szimplán ki tetszik neki. Mondjuk valószínűleg erre amúgy sem lesz alkalom, mert mindenki utálja az osztályból, valószínűleg az évfolyamból is, meg az egész világ... Mégis ki lenne olyan bolond, hogy pont ebbe a szerencse csomagba szeret bele? Ki lenne az a bolond, és ki lenne az a... férfi.

-Mi tök jól éreztük magunkat Jázminnal. –kezdte Jakab.

-Viszont Boti sehol sem nevetett. Mindenhol szinte rezzenéstelen arccal ült. Még az óriáskeréken is. –folytatta testvére.

-Mondjuk ott kapott egy kis sokkot, de sikerült lehozni szerencsésen. Aztán ebédnél nem akart sem enni, sem inni. Hazafelé vettünk egy lufit, amiből én kiszívtam a héliumot. Ott aztán teljesen átkattant nála valami, és sietett haza, pedig én csak annyit mondtam hogy most pont olyan a hangom mint egy melegnek... Jó, nem fogalmaztam ilyen kulturáltan.

-Nem értjük mi lehet még mindig a baja. –szóltak közösen kifakadásuk után.

-Bízzátok rám. –mondta Tibi magabiztosan. Természetesen ő egyből értette a szituációkat, de nem akarta hibáztatni egyik Morovits testvért sem. Ha tudnák mi a helyzet biztosan nem tettek volna így. Csak túl lesz rajta Botond... bár igaz az első ilyen neki sem esett jól.

Megijedt, mikor a kopogás után fia nem szólt semmit, ő pedig nem tudta kinyitni az ajtót. Egyre jobban dübörgött kissé kétségbeesetten... persze be tudta volna törni, de ha nincs rá szükség, akkor minek, még most csináltatták meg a szobákat. Az is lehet hogy csak mélyen alszik. Bár magából kiindulva ő sem aludt ilyenkor sosem. Egyszerűen nem akart hallani senkiről és semmiről. Mindenért magát okolta, és nem tudta megfejteni miért nem érti meg senki. Persze hogy ingerült volt mindenkivel szemben, amikor az ember saját magával is éppen vívódik. Türelem kell hozzá, viszont neki már nem sok maradt. Ott volt a szülői aggodalom mellette, és most kezdte megérteni milyen a másik oldal. Amikor segíteni próbálsz, de sehogy sem jó. Nem akarod magára hagyni, mert félted, de fogalmad sincs mit tudnál neki mondani amiből talán tud erősödni.

-Boti. Én vagyok... apa. –szólt a lehető leggyengédebben. Még mindig a hideg rázta őt erre a szóra, főleg amikor magára használta. Annyira jól akarta csinálni ezt. Közben meg folyamatosan jött vele szembe egy újabb és újabb akadály. Pedig Botonddal eddig nem volt soha olyan nagy baj. Visszagondolva ő pont ilyen idős korában szökött meg otthonról, lett tetkója és még sorolhatná. Nem lett volna akkor az apja helyében. Ha most az ő fia is ezt tenné már nem lenne ép idegrendszere az biztos. De ő nem ilyen. Sokkal érzékenyebb, és sokkal átlagosabb... legalábbis eddig mindenki azt hitte hogy teljesen átlagos. A gond csak az, hogy kiderült, ez nem így van.

-Gyere. –kattant a zár.

Ez már jó. Legalább az apjában bízik. Bár a szobája eléggé fel volt dúlva, és háttal állt Tibinek. Nem tudta mit szégyelljen jobban. A rendetlenséget, azt hogy nem mer az apja szemébe nézni, vagy...

-Valószínűleg Jakabék elmesélték hogyan rontottam el a hétvégéjüket. –kezdte a fiatal.

-Te nem rontottál el semmit. Ha azt nézzük inkább ők a tiéd... csak ezt nem tudják.

-És jobb is ha nem tudják meg.

-Miért is?

-Mert egyszerűen egy csepp együttérzés nincsen bennük apa! Jakab azt hiszi ez annyiból áll hogy elvékonyodik a hangom, és a számat csücsörítve, a csípőm lóbálva lépkedek az utcán. Azt hiszik, hogy az egész olyan nevetséges... Meg aztán él bennük egy kép rólam. Most ezt a képet ha összemossák azzal ami a fejükben él, el fognak undorodni tőlem. Már kezdek én is magamtól.

-Sajnos a legtöbb ember ezt gondolja, de meg kell nekik mutatni, hogy ez nem így van.

-Nem hiszem hogy elhinnék, és amúgy sem akarok az a megszánt meleg családtag lenni. –pillantott Tibor felé, aki ekkor vette észre kivörösödött szemét.

-Sírtál?

-Nem képzeld, szeretem vörösre dörzsölni a szemem.

-Jó, ne haragudj. Nincs semmi baj.

-Csak te vagy nekem apa. Te talán érted milyen ez... -szólt, mire Tibi közelebb ment hozzá és átölelte.

-Teljesen én sem tudom. Mindenki máshogy éli meg.

-Olyan rossz volt ezt hallani... buzi. Mintha nem is ember lennék, csak valamilyen elcseszett faj.

-De nem vagy az. Egy elképesztően tehetséges, okos, helyes, fiatal srác vagy.

-Hát sajnos nem érzem így. Ha olyan tehetséges lennék, már bajnok lehetnék. Ha olyan okos lennék akkor tudós, ha olyan helyes meg már lenne valakim. A többi még stimmel.

-Mindent a maga idejében fiam. Eljön majd az, aminek el kell jönnie.

-Én nem bírom már. Jobb lesz ha eljövök az egyetemről...

-Még adj neki egy kis időt. Hidd el, hogy én is számtalanszor gondoltam ezt közben, sőt sajnos ki is hagytam egy évet úgy kimerültem. De megérte megcsinálnom, és hidd el biztos lesz olyan ember aki majd megért. Biztos találsz barátot, csak valószínű több idő kell.

-Egy buliba sem akarok elmenni, és igazából csak ott lenne több lehetőségem.

-Én sem buliban ismerkedtem meg anyáddal.

-Hanem az első nap szinte első percében.

-Az azért más volt. Akkor nem lettem szerelmes belé.

-Jó, akkor sem voltál soha sem egyedül. Vagy Janka, vagy nagypapa, vagy Marcell, de ott volt.

Tibinek fájóan tértek vissza az emlékei. Való igaz, ha akkor ők nincsenek, akkor most ő sincs itt. Azok voltak élete legnehezebb évei. Most meg itt van Botond. Mit csináljon? Nem akarja, hogy neki is ennyit kelljen szenvednie.

-Én melletted vagyok. –húzta magához közelebb újból gyermekét.

-És meddig maradsz?

-Ameddig csak szeretnéd.

Botond csendben ült, és próbált megnyugodni egy darabig. Sokat gondolkodott. Vajon az apja hogy oldja meg, hogy családtagjai ne nézzék teljesen bolondnak? Vajon lesz elég bátor valaha is, hogy elmondja mik történtek vele? Hisz már így láthatatlanul is meg van a véleménye mindenkinek az olyanokról mint ő. Pont ez a baj. Ráadásul még nem is tart olyan sok ideje ez, és már szinte darabokra szedte magát belülről. Ha így halad tovább teljesen tönkreteszi magát.

-Apa.

-Mond Boti.

-Gergőhöz elmehetnénk újra?

-Persze. Én is menjek veled?

-Igen.

-Rendben. Keresek egy jó időpontot.