Izzó homokszem

9

Valamikor késő hajnal körül dőlhetett ki a fiú. Borzasztóan kellemetlen érzés volt hallania a korai ébresztője sípoló hangját. Miután picit magához tért felöltözött, és visszaült az ágyára. Nem tudta mit kellene csinálnia. Le nem akart menni, mivel apján kívül senkivel nem volt humora találkozni. Itt sem maradhat a végtelenségig. Az a terve támadt, hogy megvárja míg Tibi be nem kopog hozzá, és aztán elviszi őt a suliba, de nem akart apa elkényeztetett fiának látszani. Így úgy döntött ír egy rövid üzenetet Tibornak, hogy annyira ne aggódjon, vállára vette táskáját, és gyorsan az iskola felé indult.

Görcsbe rándult a gyomra, mikor meglátta az egyetem épületét. Még be akart menni egy boltba, valami elemózsiát venni magának, de most egy falat sem ment le volna a torkán. Mivel úgy volt vele, hogy ez az érzés valószínűleg nap közben sem fog megszűnni, így kihagyta az eredeti opciót. Még egy csomó ideje volt, neki meg semmi kedve bemenni abba az épületbe. Körbe-körbe bóklászott, és próbálta zenével elnyomni a gondolatait, gondosan figyelve arra, hogy véletlenül se menjen neki senkinek, nem akar dulakodást, vagy egyéb megvető tekinteteket. Miért is ilyen nehéz, belépni azon az ajtón, ami tegnap még csak egy sima ajtónak tűnt?

Ma már lesznek rendes órái, tudta jól, és azt is, hogy ott még többen lesznek azok akik bele tudnak kötni. Hiszen minden ökölvívó ismeri Csiffáry Tibort... Magára, de legfőképp az apjára is szégyent hoz, ha nem játszik jól, és tényleg azt a pletykát fogja vele megerősíteni, hogy csak azért van itt, mert őt be kellett rakniuk. Ezzel pedig elég durván stresszelte magát. Mindenkinek meg szeretett volna felelni, úgy érezte hogy neki ez a kötelessége. Csak hát nem lehet olyan feladatot teljesíteni ami lehetetlen. Mindenkinek megfelelni pedig nagyon is az.

Az öltözőbe próbált külön húzódni mindenkitől, nem akarta hogy akármivel megszívassák. Mindenét gondosan eltette jó helyre, és remélte, hogy egy bizonyos határt senki nem lép át, de akkor is félt a társaitól.

A tornateremben már minden be volt rendezve. Kicsit úgy érezte hazajött, de izgult amiatt, hogy el fogja rontani a feladatokat, pedig most szüksége van egy jó bemutatkozásra. Sorba álltak, bemelegítettek, majd az osztályfőnök osztott mindenkinek valami egyéni gyakorlást. Botondhoz érve elgondolkozott, mit adjon a fiúnak. Hisz mindenki láthatta már versenyeken, és ott egyértelmű volt, hogy a vér bizony nem vált vízzé. Ráadásul még csak tizennyolc éves. Még rengeteget tud fejlődni, és a kiváló alapok adottak hozzá. Tanára látta benne, a leendő világbajnokot. Kicsit csalódott is, hogy az idein még nem veszt részt a fiú, de megértette, és tiszteletben tartotta Tibor döntését. Járja végig a létrát... először Európa bajnokságot nyerjen.

Látszott Mátén hogy izgul, tanára pedig oldani szerette volna, így egy különlegesebb feladattal állt elő.

-Botond, mit szólna velem egy mérkőzésre? –tette fel kérdését. Szerette volna ő maga is felmérni a technikáit tanítványának.

A fiú nagyot nyelt. Hogy ő... az első rendes nap már a tanárával mérkőzzön? Rendben, hogy erre nem lehet felkészülni, de már nagyon rég nem bokszolt úgy ellenféllel meg mindennel együtt. Először lehet nem ezzel kellene kezdeni... de végül is miért ne? Úgy érezte már nem veszíthet semmit, sőt, ha nyer a többieknek is bizonyít.

-Nagyon szívesen. –válaszolta, majd készülni kezdett a meccsre. Felvette a kesztyűt, és a ringbe lépett. Túltette magát azon, hogy ki is áll vele szemben, és hogy nem egy súlycsoportba tartoznak. Egy cél állt előtte. Győzni.

Azt hitte nem sokan nézik majd, de tévedett. Valahogy mindenki számára ez volt az izgalmasabb, és nem a gyakorlás. Az osztályfőnök meg rájuk hagyta. Had mozizzanak. Ilyet úgy sem most láttak.