Izzó homokszem

16

Viszonylag vidáman lépett be az ajtón. Mégis mennyire lehet boldog az ember varratszedés után? Lényegtelen, mert ő most maximálisan az volt. Több ilyesfajta gondoskodásra lenne szüksége. Egy nála talán pár évvel idősebb fiú. Ez már haladás.

Felsietett a szobájába, de most nem azért ami miatt általában szokott. Most nem sírt, nem üvöltött, nem vert szét semmit. Elégedetten nézte arcát a tükörben. Hosszú idő után most először, valahogy... szépnek látta. A száján végigsimított hüvelykujjával. Szinte jobb mint új korában. Nem érzett rajta sehol sem duzzanatot, és már nem is fájt neki. Csak egy okból lenne jó ha begyulladna... újra látná a helyes orvostanhallgatót. Ő biztos segítene lejegelni. De így is fog vele találkozni. Két nap múlva vissza kell mennie. Most mennyi az idő? Kapcsolta be gyorsan telefonját. Még csak tíz perc telt el mióta itthon van. Nem baj, majd az iskolában gyorsabban telik, vagy ott hátha összefut vele. Elképesztő, szinte várja hogy másnap legyen.

Este szokásosan kopogtak ajtaján. Biztos az apja a gyógyszerrel.

-Gyere. –kiáltott ki neki. Érdekes, most valahogy lágyabban csengett a hangja.

-Szia Boti. Hogy vagy, minden rendben ment? –tette le a pohár vizet és kapszulát apja az asztalára.

-Persze, minden rendben. –válaszolt, de háttal volt Tibinek.

-Rám néznél? Légy szíves. –kérte gyermekét, mire ő teljesítette is. -Á, nagyon szép, nem is látszik semmi. Ügyes volt doktor úr.

-Igen. Nem is fáj, már enni is tudok vele. Jut eszembe, akkor... be is veszem a gyógyszert. –vette kezébe, majd pillanatok alatt le is nyelte. Pedig eddig Tibinek mindig győzködnie kellett. Meg is lepődött rajta, de örült hogy fia jobban van.

-Akkor nem is zavarok tovább. Szép álmokat! –köszönt el gyermekétől.

Azok lesznek... gondolta magában Botond. Még egyelőre nem akarta megosztani apjával sem a helyzetet. Rá ér még ez. Főleg, hogy ő sem tudja pontosan mit is érez. De olyan jó.

Tibor is nyugodtabban feküdt be felesége mellé. Látott még valamit Botin, azon kívül hogy már nem húzódott varrat a szájában, de nem tudta mit. A haja ugyan olyan volt, a szeme is, mégis... mosolyogni látta talán. Igen. Ez volt olyan különös. Végre felfelé ívelt az a vonal. De mi történt? Lehet a gyógyszerek kezdtek el hatni? Bár való igaz, ő maga sem bízott annyira bennük, de ezek szerint hatottak.

Napközben az egyetemen is izgatottabban ült, bár eléggé lehúzta őt a tömeg. Senki sem motiválta, és senkit sem érdekelt hogy jobban van-e. Ez van. De szerencsére nem vesztette el a reményét teljesen az emberekben.

Most a folyosón ült, és várta hogy beszólítsák. Már a hangját hallotta a fiatalnak, így kicsit nehéz volt türelmesen maradni. Majd meglátta kilépni.

-Csiffáry Botond Máté. –nézett a fiúra, és halványan elmosolyodott. Megjegyezte a nevét, mivel ő volt az első akivel csinálhatott is valamit.

Botiban az incidens után mintha tüzet gyújtottak volna. Most ő komolyan a nevét mondta és... rámosolygott? Hirtelen szinte el is felejtette, hogy fel kell állnia és bemennie az orvosi szobába. De egy kis idő után bekapcsolt az agya.

A doktor úr megkérte hogy üljön fel, megnézte a száját majd nem szólt semmit, és arcáról sem lehetett leolvasni semmilyen érzelmet.

-Vince. Jöjjön ide, és nézze meg! –mondta rekedtes hangján, a fiú pedig odaballagott. -Szerinte ez így rendben van? –ráncolta össze homlokát.

Máté nagyon megijedt. Kár volt hagyni ezek szerint, hogy a szépfiú nyúljon a sérült részéhez. Mi van ha fel kell vágni az egész száját, altatásos operációt fognak rajta végrehajtani, és soha többet nem sportolhat... vagy kicsit túlgondolta?

-Szerintem a beteg teljesen gyógyult. A varrás helye alig látszik. –szólt magabiztosan.

-Megkérdezte már az állapotáról?

-Még nem, elnézést. Hogy van, nem fáj sehol? –nézett a megszeppent sportoló szemébe. Úgy érezte Botond, mintha az orvostanhallgató most felelésen lenne, és rajta múlna hanyast kap.

-Nem fáj. Teljesen jól vagyok.

-Akkor Gratulálok Vince! Nagyon szép munka. –veregette meg az idősebb a vállát.

-Köszönöm doktor úr. –mosolyodott el halványan a fiatal. Látszott hogy büszke magára. -A leletet megírhatom?

-Ha ennyire ragaszkodik hozzá. Csak nyugodtan. Lassan hátra is dőlhetek.

Érdekes mód Botond is büszke volt Vincére. Meg hálás. Bár nem ismerte, de látszott rajta hogy elszánt, okos, és magabiztos, meg kedves és segítőkész is. Olyan tökéletesnek tűnik. De mi lesz most? Meggyógyult, így az iskolaorvosi látogatását nem indokolja semmi. Viszont olyan szívesen látná újra a gyakornok arcát, hallgatná a hangját, vagy csak nézné miközben dolgozik.

Basszus... teljesen belezúgott a sulidokiba. Á, nem ő csak... neki csak fura most hogy valaki ilyen kedves vele. Igen. Hiszen a szerelem az más. Akkor pillangók lennének a gyomrában, nem tudna másra gondolni, és csak vele akarna lenni. Bár még soha nem volt szerelmes, és amúgy is valamennyire ezek igazak voltak. Viszont saját magának sem akarta bevallani. Hiszen az nem lehet hogy ő meg egy férfi... ebbe még belegondolni is idegen. Idegen, de mégis... vágyik rá. Nem merné bevallani senkinek sem hogy kihez bújik este, de nagyon szívesen... nem ott még nem tartunk, tisztítsd ki az agyadat Botond. Hiszen még a kezét sem mernéd megfogni. Sőt hozzá sem mersz érni, meg sokáig a szemébe nézni. Bár a beszéd viszonylag simán ment vele eddig. Teljesen egyenlő félként kezelte, nem volt elszállva magától, és az sem érdekelte, hogy Botond apja éppen ki és mit csinál. Hanem csak ő érdekelte. De neki ez a munkája. Hiszen nem lehet undok a betegekkel, és köteles érdeklődni az állapotuk felől. Mit csinált ez az ember? Nem... nem csak a szájához nyúlt. Valahogy teljesen máshol, és máshogy érintette meg.

-Botond, itt vagy? –kérdezte apja őt edzés közben.

-Persze... Ne haragudj, csak kicsit elgondolkoztam.

-Szabad tudnom micsodán? Nem hiszem hogy azon hogyan üss bele a zsákba, vagy ha igen szívesen elmagyarázom.

-Nem...nem azon. Nem lényeges. Folytassuk. –kezdte püfölni az eszközt. Ugyanúgy astresszlevezetésre is tökéletes volt ez a gyakorlat, mint az edzésre. Ki akartaütni a gondolatait, de nem tudta. Végül is teljesen rendben van amit érez. Egyvele majdnem egykorú sráccal szemben érzi ezt. Nála ez a normális. Már eljött amegfelelő életkora is, készen kellene állnia rá ha azt nézzük. Viszont nagyonnem tudta mit kell ilyenkor csinálni. Mert már a felismerés tegyük felmegtörtént, de most... nem hívhatja el egyből sehova. Előbb meg kellene tudni,hogy ő is így érez-e. Beszélgetési lehetőségre lenneszükségük minél több, hogy minél jobban megismerhessék egymást. Viszont ő csakegy tanuló, egy olyan intézményben, ahol a kiszemelt az iskola orvosa mellettgyakornok. Csak akkor találkozik vele, ha baja van. A bajt meg az ember tudjamagának is csinálni. De nem. Ezt nem lehet. Nem fogja magát megsebesíteniönszántából.