Izzó homokszem

20

Az idő telt, és szerencsére jót tett Botondnak. Már bejárt az elméleti óráira, és a heti vizsgálatai is azt mutatták minden rendben lesz. Tibor így engedte őt egyedül az iskolába, főleg hogy az osztálytársai meglágyultak a múltkori óta. Nem nagyon beszéltek vele, de nem is piszkálták. Úgy gondolták elég neki bőven, hogy ilyen apja van.

A rendelőbe nem sokat találkozott Vincével, pedig remélte hogy ő viszi majd véghez a vizsgálatok nagy részét. Persze nem tudhatja hogy neki milyen feladatok vannak kiadva a tanulás mellett. De sokkal boldogabb volt mikor ő hajtotta fel pólóját meghallgatni a tüdejét, az ő ujjai érintették akaratlanul is, és ő mosolygott rá mikor az igazolást nyújtotta neki. Ő, aki most csak ült, és figyelte ahogy ezeket az idősebb végzi. Látszott rajta hogy koncentrál, egy kicsit talán izgult is. Mintha valami más járna a fejében... de mi? Vagy ki?

-Szépen gyógyul, de még nem tökéletes. A gyógyszerekből felírtam amiket még szedni kell, a többit elhagyhatja. –ült be a doktor úr a székébe, mire Vince egyből visszatért a jelenbe. –Mennyire fájdalmas a mozgás? –nézett Botondra az idősebb.

-Még eléggé fáj. Hajolni egyáltalán nem tudok.

-Értem. Légzőtorna, fizioterápia... nem ártana.

-Rendben. Ezekre hol lehet jelentkezni?

-Már be is írtam. Vince örömmel vállalta ingyen, az egyeteme fizioterapeuta-gyógytornász szakára kellene bejárnia. Persze csak ha ez nem probléma.

-Nem. –szólt Botond, és izgatott lett. Hogy Vince ajánlotta ezt fel. Ennyire érdekli őt? Miért?

-Ne izgulj. –mondta a fiú mivel látta rajta a jeleket. –Tanulom a témát, de elvileg jól megy. Holnap be is jöhetnél velem, nem kell egyedül bóklásznod az épületben. Én fél négykor végzek itt, hétvége miatt úgy is zárni fogok.

-Ez egy óriási ajánlat. Köszönöm, akkor itt leszek.

-A számom biztonság kedvéért megadom. Csak ha közbe jönne valami mégis.

Máté elképesztően boldogan ment haza. Családtagjai már azt hitték teljesen gyógyult, de úgy érezte ez még annál is jobb. Nem akart arra gondolni, hogy meggyógyul. Akkor megint nem látja majd Vincét. De ez még messze van. Most a tornára kell készülnie. Még a telefonszáma is megvan. Persze nem fogja zaklatni de olyan jó ott látni a névjegyek között. Milyen jó lenne ha egyszer az üzeneteknél is megjelenne.

Gondosan pakolta be a szettét a csomagjába. Eléggé elhanyagolta ezeket a sérülése óta. Az egyetemre nem vitt felszerelést mert nem mozgott, és Tibi sem akarta leterhelni itthon. Majd most. Szépen, fokozatosan visszaszokik hozzá.

Nem volt nehéz napja, így szinte energiával telve sietett a rendelőbe. Az ajtó nyitva volt, a folyosón sem volt már senki. Kopogott, de nem igazán mert csak úgy bemenni, mivel nem látott mozgást.

-Szia Botond! –jött elő Vince hátulról. –Gyere nyugodtan beljebb. Mindjárt készen vagyok. –akasztotta le magáról köpenyét, majd visszament hátra. Máté követte őt, mint egy ovis az anyját, és döbbenten bámulta a hátsó szobát. Otthonosan be volt rendezve. Olyan volt mint egy tanulószoba, könyvekkel, laptoppal, képekkel. Meg persze mindenféle orvosi felszereléssel. –Itt szoktam sziesztázni. –szólt a fiú miközben elpakolta a szükséges holmiját.

-Szép. –nézett végig Botond a helyiségben. A képeken Vince volt. Valószínűleg a barátaival, és egy lánnyal. -Ő kicsoda? –kérdezte amikor már sokadjára látta ugyanazt a hosszú, világosbarna hajzuhatagot. Reménykedett abban a válaszban hogy csak a testvére.

-Ő a barátnőm. –szólt a fiatal teljesen természetesen. Botiban pedig az utolsó reményszikra is kialudt. Hát persze. Vince egy okos, helyes, jólelkű srác. Még jó hogy van barátnője. Egy normális, szinte tökéletes élete. Amibe ő nem hiányzik. –Dalmának hívják, és ő is orvosnak tanul. Két éve vagyunk együtt.

-Gratulálok. –mondta Máté, közben próbált nem rájuk gondolni. Vince annyira más volt azokon a képeken. Látszott rajta hogy szereti.

-Na és... neked van valakid? –folytatta a beszélgetést pakolás közben a fiú, mire Boti nagyot nyelt.

-Nem. Nincs senkim. –próbált válaszolni érzelemmentesen. Valamennyire sikerült. Hogyan is jutottak ide? Végül is, ő kezdte a kérdezést.

-Oh, értem. Ne aggódj. Biztosan lesz valaki majd. –tette a vállára kezét. Olyan nehéz volt ezt megemésztenie Botinak. Ezek szerint jó embernek gondolja. Az már nem olyan rossz. Legalább megspórolt neki egy csomó időt. Rengeteg felesleges vágyakozást. –Indulhatunk?

-Persze. Mehetünk. –követte őt megint. Az árnyékának árnyéka volt. Próbálta elfogadni, hogy nem lehet több. De egyszerűen olyan hatással volt rá Vince összes mozdulata, a hangja, a tettei. Soha nem találkozott egy ennyire önzetlen és segítőkész emberrel mint ő.

Tényleg óriási volt az orvosi egyetem is. Viszont Vince úgy járt a folyosókon mintha otthon lenne. Mint aki minden idejét itt töltené. Először az öltözőbe mentek be. Ő is átöltözött, amire Boti nem számított. Próbált nem rá figyelni, de egy pillanat erejéig engedett a kísértésnek. Túl szép volt az a pillanat.

Aztán egy terembe mentek. Tele volt matracokkal, mindenféle segédeszközzel, amik egy kicsit ijesztőnek tűntek. És emberekkel, akik tágra nyílt szemekkel néztek feléjük.

-Cső Vince! –pacsiztak le vele a legtöbben.

-Sziasztok!

-Hogy megy a meló?

-Köszönöm. Egész jól. Ő itt a legújabb páciensem.

-Sziasztok. –köszönt Boti kicsit megszeppenve, majd a kezét nyújtotta a többi srác felé.

-Nem zavarjuk akkor a doktor urat, végezze csak a rá bízott feladatot. Amúgy is letelt mára nekünk. –hagyták őket teljesen egyedül.

-Az osztálytársaim. Ilyenkor néha maradnak gyakorolni. –magyarázta Vince.

-Jófejnek tűnnek.

-Legtöbbször azok is. –mosolyodott el. –És legalább hagynak minket koncentrálni a feladatunkra. Nézzük csak... -terített le a földre egy szőnyeget. –Mit szólnál, ha ma még nem gyötörnélek meg? Vagyis neked nem sok mindent kell majd tenned, de lehet attól még nem lesz olyan kellemes.

-Öhm... oké.

-Csak feküdj le ide, kényelmesen. –mutatott a matracra, miközben térdre ereszkedett mellette. –Volt már részed gyógymasszázsban?

-Nem.

-Akkor most lesz. Engedelmeddel, felhajthatom a pólód?

-Ha úgy jobb, csak nyugodtan.

Botondot az sem zavarta volna, ha lekerül róla a felső. Vince illedelmesebb. Emberibb. Finoman érintette meg. Megvárta amíg hozzászokik az érintéseihez. Tudta hogy egy kis idő múlva el fog lazulni. Meghagyta neki ezt az időt. Vince szavak nélkül is tudta mit érez Botond. Hiszen figyelemmel követte már hónapok óta, de főleg az elmúlt hetekben. Több volt neki mint egy feladat. Őszintén segíteni szeretett volna rajta. Már tudta, hogy ha visszafojtsa lélegzetét egy ideig, a teste megfeszül akkor valami fáj neki. Ha egyenletesen veszi a levegőt nyugodt, ha összevissza izgul, ha ehhez pedig különös csillogás van a szemében akkor izgatott. Ha pedig egy pillanatig homályos a tekintete akkor fél. De azt hogy boldog és elégedett azt olyan ritkán tudta megállapítani. Pedig ilyennek szerette volna látni. Mindig. Ezért pedig nem félt áldozni az idejéből, és mindent tőle telhetőt megtenni. A legjobb tudása szerint haladt végig alaposan a fiú testén. Bárcsak... nem csak a testét sikerülne helyre hoznia.

-Azt hiszem mára ennyi volt. –hajtotta vissza az anyagot a fiú bőrére. Olyan puha volt.

-Ennyi? –ült fel Botond lassan. Az egész egy percnek tűnt számára.

-Több mint egy óra eltelt. –mosolyodott el Vince.

-Hát akkor... köszönöm hogy kezelésbe vettél.

-Köszönöm hogy igénybe merted venni. Legalább jó volt?

-Szerintem nagyon jól csináltad. Mikor lesz a következő?

-Majd megírom.