Izzó homokszem

13

Tibor sajnos így nem kis feladatot vállalt magára, de csak az érdekelte hogy fia jobban legyen. A Morovits család előtt az egész teljes titokban volt tartva, mert Boti ezt akarta és ő tiszteletben tartja, hiába lenne könnyebb egy kicsit ha például Robi és Janka tudná. Ők már felnőttek, és belőle sem csináltak régen nagy ügyet biztosan most sem lenne ebből semmi. De az ígéret az ígéret. A védelmébe vette azzal gyermekét, hogy új iskola új emberek, és tanulás, de nem kellett sokáig papolnia szerencsére az ikrek elhitték és meg is unták egy idő után hallgatni. Robit igazgatóként viszont kicsit zavarta, hogy ennyire nehéz keresztfiának az egyetem, és azt is hogy neki egyáltalán nem szól erről semmit, csak az apjának.

Timi meg tudta mi a helyzet. Tudta hogy nem levezető edzeni mennek már megint, hanem pszichológushoz. Tudta, hogy ez nem lesz így jó sokáig, de azt nem, hogy ő mégis mit tehetne. Fia valószínűleg azt hiszi hogy úgy sem érti meg, amikor meg sem próbált leülni vele rendesen megbeszélni mindent. Tibor volt köztük a csatorna, és rajta keresztül kapott a nő egy kis információt fiáról. Viszont férjén is látta hogy fárad, a munkája, az edzősködés és az apaság mellett, most Boti egyetlen támasza és mondhatni barátja is ő lett. Pedig ő is vállalt volna ezekből magára szívesen, de nem engedte Tibi, makacsul ragaszkodott hozzá hogy ő csinálja ezt végig.

-Nem pihennél inkább? –fordult Timi férje felé.

-Talán te fogod vinni az edzéseim?

-Nem. Viszont péntek van. El is maradhatnának most az egyszer. Tudom hogy neked ez érzékeny téma, mert volt még több tíz éve az a majdnem fél év kimaradás, de azóta szinte semmit sem pihentél. Azt is tudom, hogy Mátéból semmiképp nem adsz lejjebb. De magadból sem kellene. Ki fogsz merülni.

-Majd én tudom mikor elég. –nyúlt a kilincs felé a férfi.

-Nem Tibor. Már most elég. Hagyd a mait, én elintézem az értesítést szívesen, csak könyörgöm pihenj le egy kicsit.

-Nem is tudom... -tette le a kezét maga mellé.

-Holnap korán fogsz kelni, vasárnap templomba szeretnél menni, hétfőn már dolgozol. –lépett mellé felesége. Lassan kezdte lehámozni Tiborról pulóverét, majd a székre hajtotta. -Meg van vetve az ágy, csak neked.

-De Botond...

-Majd én felmegyek hozzá. Most az egyszer csak nem csinál belőle problémát.

-Na jó. –rúgta le magáról cipőit. -Maradok.

-Végre. Jó pihenést drágám! –nyomott csókot arcára.

Tibor végül is rávette magát, és belátta, hogy szüksége van most erre. Ahogy befeküdt az ágyba elnyomta az álom, felesége pedig elégedetten mosolyodott el mikor végignézett rajta. Had aludjon, kell neki az energia.

Kicsit izgult, mikor este fia szobája előtt állt, de bízott magában. Ő is lehet olyan jó mint Tibor. Igaz hogy máshogy tudja támogatni gyermekét, mivel ő nem élt át ilyesmi támadásokat, de mindig ott fog lenni mellette. Csak... miért fél segítséget kérni tőle?

Most nyitva volt a szoba, mivel Boti azt hitte, hogy ma már csak az apja lesz a látogatója. Ki volt teljesen. Szokásosan csak túlélte a mai napot, úgy hogy senki nem szólt hozzá tanárain kívül. Egy vele egykorú sem támogatta őt, rendesen el is volt bizonytalanodva az összes döntésében. A laptopja előtt ült, görgetett céltalanul.

-Máté. –szólt anyja gyengéden.

-Anya? Apa hol van?

-Lefeküdt aludni.