Izzó homokszem

22

Botondnak csak a tanulás maradt. Főleg így, hogy most tornáznia kell, komoly edzés helyett. Ha hirtelen moccan meg, vagy egyszerűen csak a fájós oldalán éri nyomás, egyből testébe nyilall a fájdalom. Viszont a könyvek fölött való ülés azt az eredményt hozta hogy ötösön kívül nem igazán volt más érdemjegye. Aztán már ezen is görcsölni kezdett. Nem akarta lerontani a szép átlagát, így ha a legnehezebb tananyag volt feladva ő akkor is meg akart birkózni vele. Teljesen letörte ha csak jól teljesített. Hiába kapta meg, hogy sokszor az is megteszi ha elgörbül ezeket nem fogja kérni soha senki sem, főleg hogy ő sportoló és az is szeretne maradni. De rá ezek nem hatottak. Sőt elkezdett érdeklődni a mostani problémája iránt. Egyre többet olvasott. Tudta hogy hiába tűnik sok időnek, jól halad a gyógyulásban, ami egyszerre nyugtatta és zavarta. Jó kezekben van Vincénél. Viszont ki tudja, hivatalosan meddig van még szüksége ezekre a kezekre. Ő úgy érezte bármeddig el tudná viselni őket.

Vince közben sok mindent csinált. Ott volt neki az egyetem, a gyakornokoskodás, a sport, Botond, és a barátnője. Mindegyiket nagyon szerette, de döntenie kellett mikor melyikre szán több időt. A tanulást nem adhatta lejjebb, benne kell maradnia az ösztöndíj programba. Az orvoslást komolyan kell venni. A sportra szüksége van, hogy ne lustuljon be. Botit elvállalta és tudta hogy nem mondhat le egy alkalmat sem. A barátnője türelmével játszott. Persze sosem ment neki a megjátszás. Azt is érezte hogy hosszú távon valamelyik programot abba kell hogy hagyja, mivel így teljesen kimerül. De az, hogy ez Botond legyen fel sem merült a fejében. Mindig is szerette a munkáját. Lényegében nem is annak fogta fel. Mondhatni kikapcsolta, hogy foglalkozhat az emberekkel, szeretett velük beszélgetni, és velük együtt örülni, vagy éppen átérezni a fájdalmat, és megpróbálni helyre hozni. Ez éltette, és ez ment neki. Tudta, hogy tanárai is ügyesnek gondolják. Egyszer majd képes lesz csodát tenni. Egyszer... talán.

A könyvek és az esze alapján mentek is a dolgok. Viszont ott volt a párkapcsolata. Két éve ápolta, és törődött vele, de egy szakkönyvben sem tudott utána olvasni hogy amit csinál az jó-e. Vagy hogy rendben van-e amit néha érez. Nagyon szerette Dalmát. Egy hosszú barátságból bontakozott ki a szerelmük. Már-már úgy érezte kötelessége randira hívni a lányt. Ennyi idő, és beszélgetés után illetlen lett volna. Megértették egymást. Már ami az orvoslást illeti. Külön éltek, Vince félt az összeköltözéstől, egyelőre jó ez így, Dalma a koliban, ő a lakásában. Elkerülték az összes háztartásvezetésen való vitázást, a szerencsétlenkedést a szárnyuk próbálgatásaival. Ez így működött. Valahogy jó volt a lány, mikor egy műtétet kellett kitárgyalni, de az hogy este, amikor csak ketten vannak őszintén beszéljen vele, például a családjáról az lehetetlen volt. Bár az ő családjáról valóban jobb nem beszélni.

Ezért mindig lelkesen vette magára fehér köpenyét, vagy lépett be az egyetemre. Itt tudja mi a dolga, és visszajelzést is kap, hogy amit csinál az jó. Itt kitisztulnak a gondolatai, egy ideig saját problémái eltűnnek.

-Mi újság Botond? –kérdezte a fiút. Valóban kíváncsi volt rá, főleg hogy látta nincs minden rendben.
-Tesizni még mindig nem tudok. A legutóbbi dolgozatom hármas lett. –keseredett el. –Pedig egy hetet tanultam szinte végig. Apa ki fog nyírni... már ofő biztos meg is mondta neki.
-Ne aggódj. Egy hármas még nem a világ vége. És úgy is kijavítod.
-Kijavítom, persze... Tudod... néha úgy érzem engem kellene kijavítani. –kelt ki magából. Egyszerre volt dühös és szomorú, de megint mindenért magát okolta.
-Ezt hogy érted?
-Egy szerencsétlen vagyok... Sportolok, lesérülök, tanulok, mégis bukok.
-Ez nem igaz. Figyelj. –ült le mellé, és egyenesen Máté szemébe nézett. –Mindenkiben van hiba. Bennem is. Ez ilyen emberi dolog, azt mondják. –mosolyodott el, de a fiú még mindig kedvtelen maradt. –Meg fogsz gyógyulni. Jobban fogsz bokszolni, mint új korodban. Rajta vagyok. –tette vállára kezét biztatóan. -És nem fogsz megbukni. Okos vagy, szorgalmas és tehetséges.
-Te... tényleg így látod? –húzta félig mosolyra száját a sportoló. Jól esett neki a biztatás, főleg egy ilyen ember szájából.
-Miért, hogyan kellene? Mikor versenyeket nyersz, a véredben van minden. Nem akarlak összehasonlítani az apáddal, mert nagyon nem szeretem a hasonlítgatást. Viszont ő világbajnok lett, egy bravúros technikával. Na neked ez adott. Gondolom átadta a tudását. Pluszban érzek benned egy olyan... energiát ami szerintem csak kevés embernek adatik meg. Nem tudom, úgy hallottam vívsz is. Zseniális ahogy működsz Botond. Higgy nekem. Látom. Tudod mi a baj? Hogy nem tartozol be a sorba. Más vagy. De hidd el, hogy van amikor a sorral van a probléma, és nem veled!
-Én... köszönöm. –ölelte át hirtelen Boti a vele szemben ülő gyakornokot. Nem gondolkodott, csak a szíve szerint cselekedett. Olyan jó volt érezni Vince erős karjait a hátán, és a férfias, mégis finom illatát. Most próbálta magába szívni egyre mélyebben. Nem akarta kínosan sokáig nyújtani a pillanatot, így lassan elvállt tőle. Többet ért ez a baráti ölelés, mint bármilyen jó jegy.

Vince szívét is öröm töltötte el. Végre sikerült feldobnia kicsit a fiút. Nem hazudott neki, ő így gondolkodott róla. Ő... úgy ölelte volna még. Csak úgy.

-Térjünk a tornára. –sóhajtott az orvostanhallgató. –Elég kemény gyakorlatok várnak ránk.

A székeket szokásosan elhelyezte egymással szemben, és mutatni kezdett. Az alapokat Botond már teljesen jól elsajátította. Viszont tovább kell haladniuk, ha tényleges fejlődést szeretnének. Vince felállt, és a fiú mellé sétált. Onnan utasította, segítette, figyelte minden mozdulatát.

-Most ez lehet kicsit kellemetlen lesz. Segítek, rendben?
-Persze. –egyezett bele Máté. Vince óvatosan a mellkasa két oldalára tette a kezét, meg valamennyire a bordakosaraira. Na ott már most fájt neki. Viszont csak Vincére koncentrált és nem a fájdalomra.
-Engedd ki a levegőt. –szólt a hallgató, és Boti követte utasítását. –Nagyon jó. Most be. –Botond érezte, ahogy Vince keze alatt emelkedik a mellkasa, viszont ő enyhe nyomást ad rá. –Újra be. –szívott a fiú a levegőből, és egyből érezte, hogy ez most nehezebb. –Ügyes vagy. –engedte el Vince egy kis pihenést hagyva neki. Még párszor ezt ismételték. –Ez lehet kicsit fura lesz, de öleld át magad. –kezdte Vince.
-Így? –keresztezte karjait vállán át a sportoló.
-Igen. Engedd ki a levegőt. Majd amikor beszívod... -lépett mellé, és finoman megfogta a kezeit. –Nyújtsd ki a karod. Lassan fordulunk jobbra. –vezette a fiú testét. –Zárd a lapockákat... nagyon jó. Most ugyanezt balra.

Boti tudta hogy az sokkal bajosabb lesz. A fogát összeszorítva tűrte a fájdalmat, de segítője észrevette rajta, hogy ez nem esett jól neki.

-Ennyire fáj? –kérdezte mire a fiú bólogatott. –Akkor már csak egyszer csináljuk meg.

Szépen haladt a mozdulatsor, egészen az ominózus fordulatig. Ekkor Botond az oldalához kapott ordítva.

-Nyugi, nyugi! –szólt Vince majd lefektette Mátét.
-Nagyon fáj!
-Jó nagy levegőket veszünk, szépen. –lépett mellé, és gondosan masszírozni kezdte, amíg meg nem nyugodott. –Már nem is olyan rossz, ugye? Csak megijedtél.
-Ez tényleg nem volt kellemes. Nagyon nem.
-Megeshet még párszor. De ne reagáld túl. Tudod mit tanítottam.
-Vegyek nagy levegőket...
-Pontosan. Minden rendben lesz. –kacsintott rá.

Vince volt Botond levegője. Elengedhetetlen elem a létezéséhez. Hogyan is tudna úgy jól lenni, amikor ő nincs vele... Oxigénpalackokba töltötte a pillanatokat, és ezekhez nyúlt vissza, amikor minden veszni látszott. Viszont ő gyorsan képes volt elfogyasztani őket. Hiszen gyakran dobta az élet mély vízbe.