Izzó homokszem

10

-Min agyalsz ennyire? –kérdezte Tibor a fiát, miután megálltak, de ő nem mozdult, csak nézett tovább maga elé.

-El kell mondanom anyának. Még ma. Csak... nem tudom hogyan.

-Ne izgulj. Add magad, csak lazán.

-De honnan tudjam hogy érteni fogja, és nem akad ki?

-Mi nagyon szeretünk anyával együtt. Nem hiszem, hogy bármiben nem állna melletted. Viszont csak akkor tudjuk meg mi lesz a reakciója, ha megpróbáljuk. Gyere, menjünk be.

-Hát jó...

-Ügyes leszel bajnok. –kacsintott rá biztatásképp.

Lassan léptek beljebb, és a család összes többi tagja a nappaliban volt. Hát igen, ez nem segített Botond helyzetén. Nem futhatott fel a szobájába csak úgy. Szembe akart nézni mindenkivel, de elsősorban saját magával. Az elzárkózás pedig nem fog segíteni. Nem talált ki semmilyen választ sem a kérdésekre. Hol voltál eddig? Miért nem beszélsz? Miért változtál meg? Hallasz egyáltalán?

-Anya. Gyere fel velem, a szobámba. Te is apa, légy szíves. Szeretném családi ügyként kezelni ezt. –szólt, és a kért személyek követték őt az emeletre.

-Itt vagyok. –mondta a nő. Látta gyermekén, hogy ideges.

-Ülj le. Szerintem úgy jobb lesz.

-Rendben... –tette a nő, Tibor pedig mellé telepedett, és megfogta a kezét.

-Mondtam, hogy idővel mindent meg fogsz tudni, ne félj. –súgta Timi fülébe, és egy puszit nyomott az arcára.

-Anya. Az igazság az, hogy mi most apával nem edzeni voltunk.

-Akkor hol? –kérdezte felhúzott szemöldökkel.

-Pszichológusnál.

-Mi... Miért? –szólt a nő aggódóan.

-Tudod, volt az a buli. –kezdett bele már sokadszor a történetbe, és vezette le újra azt, amire jutott. -A lényeg, hogy rájöttem, illetve a szakember is megerősítette, hogy... hogy... -nem merte kimondani a szót. Vagyis nem volt benne gyakorlata, még magának sem mondta ki így, tisztán sohasem. De ekkor Tibire pillantott. Látta rajta, hogy támogatja, így most nem állhat meg. Csak adja magát. -Meleg vagyok. Sajnálom...

-Oh, Máté. –állt fel, hogy magához ölelhesse. -Nem kell sajnálnod, hiszen ez... ez vagy te. Ne kérj elnézést saját magadért. –szorította magához fiát egyre jobban. -Nagyon szeretlek. Így és mindenhogyan. Megértem, hogy most nem könnyű, de én... -mondta, majd férjére pillantott. Rájött, hogy ő ezt már régebb óta tudhatja. -Mi. Mi mindenben melletted állunk.

-Így igaz. –állt fel Tibor, hogy finoman átkarolja családját, így ő is részese legyen az ölelésnek.

-Köszönöm. –mondta a fiú. Legalább a családjában bízhat. -És anya... megtennéd, hogy nem mondod el senkinek? Szeretném ha egy ideig még csak ti ketten tudnátok.

-Persze. Tiszteletben tartom.

Botond megkönnyebbült, hogy anyja ilyen jól fogadta a hírt, és picit talán bátrabb is lett, és az önbizalma is megnőtt. Lehet nem is olyan nagy dolog ez, mint ahogy ő gondolja... vagy inkább tényleg csak szerencsés a szüleivel. A lényeg, hogy sokkal nyugodtabban tért aludni, mint előző este, és nem félt már attól, hogy pszichológushoz menjen. Már csak azt kell valahogy leküzdenie, hogy ne legyen rosszul a tömegben, és ne azt az estét juttassa eszébe az egész...

Tibi és Timi, lement a többiek közé. Persze, továbbra is kérdezősködtek mi van Botonddal.

-Csak meg kell szoknia most ezt az új helyzetet, kicsit sok lett neki minden. Biztos nem utasítja vissza, ha olyan dolgot ajánlatok neki, amit eddig is szívesen csinált.

A beszélgetés után Jázmin és Jakab sugdolózva felmentek a szobájukba, mivel jobb ha korán lefekszenek a holnapi iskola miatt. Robi is nyugovóra tért feleségével, így Tibiék négyszemközt maradtak.

-Azért durva volt a mai nap... -szólt Timi.

-Nekem mondod? –felelt férje.

-Megerőszakolták? És te tudtál róla? Hol van az ember, aki ezt tette?

-Nyugalom... én is nagyon szívesen visszaadnám neki amit tett, de tudod nem lehet megtalálni a buli alapján, hiszen több ezer ember volt.

-Akkor is, személyleírás, és irány a rendőrség!

-Botond nem szeretne rendőrségi ügyet belőle. El akarja felejteni, ami érthető.

-De nem sétálhat az utcán egy erőszaktevő büntetlenül! Mi van ha újra megtalálja?

-Boti nem fog menni egyedül sehova, főleg nem este. És ha bárhol meglátjuk, nekem már megvan mit csinálok. Megegyeztünk.

-Ő tudja... azért én nem igazán vagyok nyugodt.

-Akkor szerek hatása alatt volt. Amúgy meg erős fiú, meg tudja védeni magát.

-Úgy legyen Tibor.

-Dávidot is legyőzte a mai nap, pedig sokat kihagyott.

-Ezek szerint jót tett neki a pihenés... bár nem hiszem hogy sokat pihent, ha ilyen terhek nyomták a vállát.

-Bizonyítani akart. Nekem, a tanárának, magának, és főleg a társainak. De nekik sajnos így sem sikerült.

-Nem szeretik? Pedig olyan cuki srác... ahj, hogy lesz így barátnő... vagyis barátja.

-Féltékenyek... Remélem elmúlik. Ha nem, rendbe tesszük őket Robival.

-Csak ésszel. Nehogy olaj legyen a tűzre.

-Nem hamarkodunk el semmit. Ne aggódj.

A másnap viszonylag átlagosan telt mindenkinek. Tibi az egyetemen és edzéseken dolgozott, Robi is elfoglalt volt az igazgatói állás miatt, Janka és Timi még délután is oda voltak, az ikrek tanultak, és Máté is kénytelen volt beülni az iskolapadba. Viszont ahogy végzett a fiatal testvérpár, egy terven kezdtek dolgozni, ami a hogyan segítsünk Botin címet kapta. Ha olyan dolog kell most neki, amit szívesen csinál, akkor ők segítenek neki benne. Ahogy hazaért elkapták a szobája előtt.

-Tondi, van egy perced?

-Eléggé elfáradtam, de mondjátok.

-Arra gondoltunk, hogy mi lenne, ha eljönnél velünk a hétvégén valahová. Persze nem buliba, és nem is este.

-Akkor, mi a terv?

-Döntsd el te, és mi elvállaljuk. Lehet edzés, mozi, valami beülős evés, beszélgetés, vidámpark...

-Hmm... még átgondolom. Szívesen mennék vívni már, de azt inkább anyával. A vidámpark viszont jól hangzik.

-Rendben, akkor ezt megbeszéltük.

-Akkor én megyek... -mondta a fiú, és a kilincsre tette a kezét.

-Várj! Nagyon sajnáljuk azt, amit tettünk veled a buliban. Nem szabadott volna akaratod ellenére elrángatni, aztán meg jól ott hagyni. Reméljük, hogy nem történt semmi olyan...

-Nincs semmi baj. Felejtsük is el, jó?

-Oké. Már várjuk a hétvégét veled!

-Én is. -mondta Boti semleges hangsúllyal, és belépett a szobájába.

Máté szerette az unokatestvéreit, nagyon is. De úgy érezte, hogy akárhogy akarnak, nem fognak tudni segíteni a baján, sem ők, sem a vidámpark. Már azt sem tudja mikor mosolyodott el utoljára, nem hogy mikor nevetett... Egyszerűen nem megy neki. Benne maradt, valamilyen zsigeri keserűség. Valami hiány, és nem tudja mi az... Igaz, hogy az egyetemen nem sikerült barátokat szereznie, de Jakabékat annak tekintheti. A családja is szereti, legalábbis úgy érzi. A sporttal is tök jól halad. Mégis nincs minden rendben. Hátha a pszichológus majd ráébreszti a problémára... és akkor hátha meg tudja oldani. Addig is meg, túléli a napokat, ha élvezni nem tudja.