Izzó homokszem

11

Végre eljött a péntek délután, így Boti elindult abba a terembe, ahol eddig vívott, és felkészült egy újabb edzésre. Már nyár óta nem volt, hiányzott neki ez a mozgásforma és hangulat. Igaz a vele egykorúak mind elmentek innen, vagy abbahagyták, vagy tovább tanultak. Csak ő maradt így, két tűz között. Megvárta, míg az utolsó gyerekért is értejönnek. Régen nagyon jól elvolt a kicsikkel is, imádott velük játszani. Most viszont magába szerette volna lerendezni ezt a kimaradást, és visszatérni a pástonra. Csak Timi lehetett vele. Nekik ez volt az anya fia program, ha van ilyen.

Összekötötte haját, átöltözött a vívó felszerelésébe. A rutinnak hála ez már nem tartott neki sok ideig, majd visszatért az anyujához, aki büszkén nézett végig rajta.

-Jó újra itt, így látni.

-Köszi anya.

-Mit szeretnél, gyakoroljunk, vagy párbaj?

-Előtte nem ártana visszaszoknom. –mondta a fiú és a jól bevált technikákat kezdte el próbálgatni. A fogást, a tartását, és a tempóját tökéletesítette. Timi is ezt tette, bár mondhatni ő egész nap mozgásban volt, de mégis más mikor valakinek magyarázod hogyan kellene csinálnia, vagy te magad állsz be. Gyakran a fiára pillantott, látta rajta azt az eltökéltséget amit eddig. Ilyenkor nagyon szerette nézni, de nem akarta feltűnően bámulni gyermekét, és ezzel zavarni, így inkább visszafogta magát. Kis idő múlva már úgy érezte hogy elég volt ennyi bemelegítés, ezért abbahagyta a gyakorlást.

-Gyönyörű a tartásod. –szólt, miközben Boti felé sétált.

-Reméltem hogy megmarad.

-Hogy érzed, készen állsz egy mérkőzésre?

-Azt hiszem. –mondta kissé bizonytalanul.

-Gyere, ügyes leszel!

-Ha ennyire ragaszkodsz hozzá... -lépett a küzdő felületre, majd kifújta a levegőt, anyjára pillantott, aprót bólintott, és a fejére húzta sisakját. Ekkor különleges érzés fogta el. Az egész testét átjárta egy ismerős, de régi bizsergés. Ösztönei bekapcsoltak, így pontosan tudta mit, mikor, hol kell tennie. Könnyedén mozgott, szinte szárnyalt, léptei elegánsak voltak. Élvezte csinálni ezt az egészet. Az már csak hab volt a tortán, hogy nyert is.

-Gratulálok! –ölelte át anyja mikor lehúzták magukról a sisakot. Büszke volt rá, mosolygott, de fia nem tudott örülni.

Valahogy úgy érezte rosszul döntött. Nem kellett volna abbahagynia a vívást, de már késő. Egyszerre a kettőt nem tudja profi módon űzni. És szinte lehetetlen, hogy belőle ne ökölvívó legyen. Az is jól ment neki, csak a többiek nem kedvelték. Mi van ha a vívó srácok sokkal kedvesebbek? Ha ők befogadnák...

-Mi a baj? –komolyodott el anyja, amikor a boldogság halvány fokát sem látta gyermekén.

-Lehet rosszul döntöttem. Sajnálom anya.

-Oh, Boti. Te a szívedre hallgattál. És nagyon jól tetted.

-De látod hogy csak szenvedem. Mit ér így az egész? –tette le felszerelését a megfelelő helyre.

-Most lehet nehéz. Viszont bíznod kell magadban. Egy bajnok sosem adja fel.

-Én nem vagyok...

-Az vagy. Számomra biztosan. És apád számára is. Csak a világnak kell bebizonyítanod.

-Meg magamnak...

Fáradtan vetette be magát Máté az ágyába. Visszagondolt milyen volt egy évvel ezelőtt. Olyan szép a nosztalgia. Amikor péntekenként a haverjaival ment játszani, vagy enni valamit. Amikor volt ideje és volt kivel elmenni edzeni és szórakozni is. Volt kikkel menni el... ő ott velük biztonságban volt. Most meg ez az egész kirántódott alóla, ő nem... nem így tervezte ezt az egészet. Hogy a fenébe lehetne minden olyan mint ezelőtt? Sehogy. Már semmi sem lesz soha olyan, mint ezelőtt.