Vágyaim utánad (Charles Leclerc) Befejezett

12.

𝑲𝒊𝒄𝒔𝒊 𝒎𝒆𝒈𝒍𝒆𝒑𝒆𝒕é𝒔, 𝒅𝒆 𝒄𝒔𝒂𝒌 𝒆𝒈𝒚 𝒊𝒈𝒂𝒛á𝒏 𝒌𝒊𝒄𝒔𝒊

"É𝒏 𝒎á𝒓 𝒏𝒆𝒎 𝒉𝒂𝒈𝒚𝒍𝒂𝒌 𝒆𝒍, 𝒎𝒆𝒓𝒕 𝒂𝒛 é𝒍𝒆𝒕𝒆𝒎 ö𝒔𝒔𝒛𝒆𝒏ő𝒕 𝒗𝒆𝒍𝒆𝒅 𝒕𝒆𝒍𝒋𝒆𝒔𝒆𝒏"

𝑮𝒍𝒐𝒓𝒊𝒂 𝑹𝒂𝒚𝒏𝒐𝒍𝒅𝒔
2027.09.27.

Mostanában, hogy ilyen jó helyzetbe kerültem ami elég biztosnak tűnik egyre többet töprengek a múltamon, azon amit magam mögött hagytam. Még csak egy tizenhárom éves lány voltam aki ki akart törni a számára megírt életéből. Elegem volt már mindenből azt éreztem ketrecben tartanak nyakamban pórázzal és, ha szabadulni próbálok megfolyt. Szabad akartam lenni semmit nem akartam jobban. Elegem volt, hogy lenéznek, semmibe vesznek. Soha nem tűrtem el, hogy megmondják mit csináljak. Mert ez az én életem és nincs senkinek beleszólása. Ezért nem bírtam az iskolát. A közösségeket is kerültem és mindenkit próbáltam eldobni magamtól. Mindent felesleges időpazarlásnak véltem. Mindenkinek barátja barátnője volt. A barátaim tőlem kértek segítséget. Magamnak soha nem tudtam segíteni. Hogy tudsz tizenhárom évesen segíteni azon, hogy egy nálad tíz évvel idősebb férfit szeretsz. Aki több száz km-re él tőled a világ legluxusabb helyén. Hiába volt ott Theo iránta mindenem érzésem szertefoszlott. Minden nap az iskolában a sírás szélén álltam. Beléptem a terembe, láttam hogy az osztálytársam a barátnőjét masszírozza. Összeszorult a gyomrom, hányingerem lett. A sírás kerülgetett, remegtem, körmömet rágtam az idegtől. Ekkor rájöttem mennyire is szükségem van a törődésre, de mégis eldobtam magamtól. Egyszer Kristin megkérdezte nem szerzünk-e nekem egy barátot. Felment bennem a pumpa. Tudta hogy ott van Theo csak már nem szeretem. Azt válaszoltam neki: nem, nekem csak Charles van vagy ő vagy senki más. Ha ő nem lehet az enyém nincs szükségem szerelemre.

Egy reggelen Charlessal összebújva feküdtünk az ágyban. Én csak bámultam ki az ablakon ami majdnem akkora volt mint a szoba, pont Max erkélyét láttam. Csak pár méterrel volt arrébb a lakásuk, egymás melletti épületben lakunk. Tudom mit gondoltok, igen jó szar így élni, szembe a riválissal. Sokszor látom a kedvesével az erkélyen na meg a macskájukkal. Szomorúan néztem kifelé. Mikor egyszer csak görcsbe rándult a gyomrom, azonnal felpattantam. Próbáltam Charlesban nem felbotlani. Rohantam a mosdóba, mert éreztem hogy hánynom kell. Charles nem értette mi történik.

– Gloria minden oké? - kérdezte

– Meg vagyok. - mondtam már a mosdóba érve, hazudtam persze, hogy hazudtam, nem akartam, hogy aggódjon értem.

Lement a nappaliba reggelizni. Én addig meg hánytam. Baromi rosszul voltam erőm sem volt, percekbe telt feltápaszkodni a wc kagylótól. Gyorsan felakartam öltözni, de rájöttem, hogy minden a bőröndömbe van és használt. Gyors kitúrtam belőle valamit és felvettem. Rohantam lefele mert tudtam hogy baj van és mindenhol akarok lenni csak itt nem. Értetlenül néztek rám.

– Ria hova rohansz? - kérdezte Charles

– Eszembe jutott valami sürgős. - hazudtam

– Szerintem megtudta valamelyik mocskos titkodat és lelépet egy életre. - mondta Charlotte gúnyosan

– Hát már te is nagyon leléphetnél - mondta Charles

Ennyi idő alatt nem volt időm körbejárni ezt a légyfosnyi országot ezért nem tudom mi hol van. Előcsaptam a jó kis google térképet és beírtam monaco patika. Természetesen főúton volt ahol egy csomóan láthatnak. Amióta "ismert" lettem üldözési mániám van, azt érzem bármit teszek abból beszédtéma lesz. Nem akartam, hogy bárki is meglásson. Bementem a patikába és azonnal belelöktem a kosaramba öt terhességi tesztet. Gyors beálltam a kasszához és fizetni próbáltam mikor a pénztáros megkérdezte tudom-e hogy kell használni. Bólogatottam, de valójában dúsztom sincs, gyorsan leolvastam a kártyám és kimentem. Elindultam haza és folyton zakatolt az agyam azt hittem felrobbanok. Beléptem az ajtón. Charles Charlotteval beszélgetett, jól olvastátok beszélgetett, nem pedig kiabált, mekkora előre lépés. Nem tudtam hova tenni. Furcsán is néztem rájuk, de felmentem a fenti mosdóba. Kivettem a táskámból és megcsináltam az egyik tesztet.
Érett nő létemre bementem a hálómba és bunkert képeztem magam köré a paplanból. Negyed óra múlva visszamentem. Nagyon féltem nem tudtam mit akarok. Megfogtam, megfordítottam... pozitív volt. A csík nem volt egyértelműen biztos de látszott. Ledobtam a földre és elkezdtem zokogni. Nem tudtam hova tenni a helyzetet. Nem tudtam hogy gyászoljak vagy örüljek. Hogy ez jó-e vagy rossz, kavarogtak az érzéseim. Egyrészről nem akartam gyereket, mert terhesnek lenni szívás. Fájdalmas minek ennyit szenvedni?! Megszületik és a világ számodra értelmet nyer?! Kötve hiszem. Megszületik és aztán olyan, mint egy élettelen figura. Nem tud csinálni semmit. Mi jó abban hogy megváltozik a tested amiért annyit küzdöttél hogy úgy nézzen ki ahogy akarod. Szüld meg szenvedj miatta órákat orvosok szeme láttára akik nyugtatni próbálnak mikor idegbeteg vagy. Aztán szoptasd mint valami tehén. Aztán óvd gondozd 18 éven keresztül csak azért mert EGYSZER nem védekeztél.