Egyenlő esélyek

1.fejezet

Mindenkinek meg kell birkóznia a saját nehézségeivel az életében. Vannak akik mázlisták és annyi a legnagyobb problémája hogy „Mit vegyek ma fel?”- Igen, hát hogyne. Végül is a tucat flancos ruha közül tényleg elég nehéz lehet választani. 

És vannak, akik minden napot úgy élnek meg, hogy fohászkodnak: „Bárcsak ne születtem volna meg. Miértelme élnem? Miért én szenvedek?”, miközben irigylem a velem egykorú srácokat, hogy hogyan van joguk panaszkodni, az általuk megítélt „szar” életükre.

Mindig, mindenki előtt egy jól kitalált és tökéletesen pontos maszkot hordtam. Sosem mutattam ki ha fáj, ha bánt valami, ha boldog vagyok és bár mindig magabiztosnak és bátornak tűnők kívülről, valójában fogalma sincs senkinek arról hogy mennyire félek.

Ezt egy valaki vette észre. Egy idióta, mindig fölényeskedő, öntelt, veszíteni nem tudó, de őszinte, tényleg magabiztos és bátor, „Mr. Tökéletes vagyok”. Ez volt Bakugo Katsuki.

Én egy árvaházban élek 4 éve, s nem rég töltöttem a 13 éves kort... elméletileg.
Nem szeretek itt lenni, a gondozók érdektelenek mi felénk, a pénzt amit az árvaház néha-néha, nagy ritkán kap, abból nem látunk semmit, de a környezetünket ez nem igazán foglalkoztatja, hiszen „valahova be kell dugni minket”.

Hahhh, ezt az igazgató szájából hallottam tegnap, mikor is a vezető, egy nővel és egy férfival beszélt

----------------------------------------------
<<<

Az ajtóhoz megyek bekopogni, mert az intézmény vezető hívattatott.

„Talán beköptek az idősebbek, mert tegnap megvédtem Manami-t? Esetleg látták ahogy a konyhából el csentem még egy zsemlét? Vagy a rendőrök megtaláltak miután loptam?”

-Talán jobb is lenne így.

-Mit mormogsz te kis szerencsés taknyos?-Nézett rám a „dömper” becenevet kapó gondozó...nő((?)) Sajnos nem igazán lehetett megállapítani a nemét. Magas volt, széles és tetőtől-talpig szőr borította. Még a füléből és az orrából is kilógott a szörzete.

-S..sem...mit.-Csak egy „Tch” hangot adott ki, majd benyitott az irodába.

-Jó napot Fuji-san!-köszönt, majd hallgatásomra rám nézett egy szúrós nézéssel, ami megrémített és ösztönből össze húztam magam.

-Szép jónapot Fuji-san!-köszöntem
illedelmesen és meghajoltam.

-Ugyan már lányom...-Mosolyodott(?) el?! -Taida, gyere csak beljebb, had mutassam be neked Mr. és Mrs. Kirishima-t. Azért vannak itt mert kiválasztottak téged. Örökbe fogadnak.-Teljesen ledöbbentem. És nem az örömtől, nem....hanem a kétségbeeséstől.

„Mi lesz Manami-val? Ryoko-val? Ha én nem leszek itt velük?”

A házaspár és az intézményvezető között kapkodtam a fejem és láttam...láttam a szemében azt a gonoszságot amitől rettegtem. Bár csak 4 éve lakom én itt, de jól belém verték hogy ne mondjak ellent.

-Rend...ben.

-Ez annyira jó lesz! Képzeld van egy fiunk is, csak egy kicsit idősebb nálad. Biztos nagyon jól kijöttök majd. -Hadart el az idegen nő.

----------------------------------------------
>>>>

És itt az idő. Nem sokára jönnek értem. Tegnap Manami-val és Ryoko-val aludtam, mert sírtak. Keserves, fájdalmas sírás volt, ami meghasította az én szívem is, végül hárman sírtunk csendben.

-Kapd össze magad!-Szólt rám a dömper, s már fel is pattantam a leterített koszos, szakadt matracról és követtem.

Miközben a folyosón mentünk a koszos, foltos, néhol beázott falakat néztem, majd össze akadt a tekintetem a lépcsőről figyelő, kíváncsi szempárokkal, ahol megleltem a sötét barna szemeket és a szép kék, bár pirosra kisírt szemeket is. Eme két szempár a két kislányhoz  tartozott.