Veszélyes Játékszer [TaeKook]

12

Taehyung

- Főnök, a pincében van. - mondta Hobi a telefonba lélegzetvisszafojtva.

Éreztem, hogy ajkaim sarkai felfelé görbülnek a hírre.

Lássuk, hogy most el-e tudsz menekülni az igazság elől cica.

- Megyek. - csattantam fel majd kinyomtam a hívást.

Magamra vettem a zakómat, megigazítottam a nyakkendőmet majd az asztal fiókomat kihúzva, vettem ki a fekete bőrkesztyűmet.

Mindig akkor viseltem őket, mikor valami probléma keveredett lent a pincében, arra az esetre ha éppen be akartam piszkolni a kezemet.

A fiókot vissza csapva a helyére siettem ki az irodából.

Minden lépésemnél hagytam, hogy a bennem lévő harag újra felerősödjön.

A düh teljesen felemésztett, mindent vörösen láttam.

Vérem csak úgy lüktetett a nyakivénáimban.

A testem megfeszült, az izmaim összerándultak, ahogy végig suhantam a sötét folyosón.

A hideg levegő felhevült a forró dühömtől, lépteim visszhangoztak a falakról.

Ki akartam préselni az életet valakiből.

Látni akartam, hogy az élet elhagyja az árulóm testét, amíg már csak a holteste marad.

A bennem lévő szörnyeteg tombolt és könyörgött, hogy engedjem szabadon. Túl sokáig tartottam bezárva, de itt volt az ideje, hogy kiengedjem.

És így is tettem.

Ahogy közelebb értem az ajtóhoz, megláttam Hobit és Namjoont.

Olyan erővel nyitottam ki az ajtót, hogy az nagy durranással a falnak csapódott.

Egy faszékhez kötözött Jungkokkal találtam szemben magam.

Magába roskadt, zokogott és könyörgött, hogy engedjék szabadon. Őzike szemei nagyra nyíltak mikor rám pillantott, még jobban megrémült.

A szörnyeteg hangosan nevetett, miközben Jungkook félelméből táplálkozott.

Többet akart.

A szemeimet a rémült cicámon tartva indultam meg felé majd pár centivel előtte megálltam. Lehajoltam hozzá szemmagasságba, midőn ő eszét vesztve zihált.

Tökéletes.

Pont úgy van minden, ahogy akartam.

Jungkook összerezzent és hátrébb húzódott a széken, próbált menekülni a rideg, dühös tekintetem elől. Néhány másodpercig bámult rám, szája tátva maradt, ahogy a könnyei végig folytak kerek, rózsás arcán. A szemei puffadtak és vörösek voltak a sírástól, a sebezhető arcának láttán a szívem összeszorult.

Csak egy kicsit, de ez elég volt ahhoz, hogy meggyengítse az elhatározásomat.

A szörnyeteg egyre dühösebben ordított gyengeségem miatt.

Belém mart, a vakító düh újra ellepte a testemet.

Nem volt a gyengeségnek helye az életemben.

A szívem rideg és élettelen volt, nem volt joga érezni.

A haragon kívül mást nem akartam érezni.

Megragadtam az arcát, ujjaim durván arcába mélyedtek. Fájdalmasan felnyögött és össze szorította szemeit.

- K-Kérem. - motyogta elvörösödött arccal.

- Miért kémkedsz a kibaszott Ganpehnek? - morogtam durva hangon.