Jéghideg |✔️

• 3 fejezet

Anna
(Csütörtök)

—Basszus csajok! Kelés van! Elkésünk.—keltem fel Sára ordítozására. Komolyan, nincs is jobb ébresztő.

—Hagyjàl már.—fordultam át a másik oldalamra.

—Biztos Anna? Tudod Georgéhoz megyünk.—mondatára egyből felpattantam, s ők kinevettek.—Gondoltam, hogy bejön.—válaszul csak feléjük vágtam egy párnát, és elnevettem magam.

—Iszonyat másnapos vagyok.—jelentettem ki. De voltak még így ezzel páran.

—Az hagyja ám, de még milyen szarul nézel ki.—nevetett a barátnőm. Tükörbe néztem, és tényleg katarzis volt ez a bőrönd a szemem alatt. Általában nem sminkelek, sokkal jobban szeretek az nélkül utcára menni, de most szükséges volt.

Össze is készültünk. Rettenetesen meleg volt, úgyhogy én egy sötétkék rövidnadrágot választottam, egy félpántos barackvirág színű has trikóval. Nagyon még nem akartam kirittyenni úgysem találkozunk ma senkivel, csak sétálhatunk egyet a pályán, meg anyáéknak elkell hoznom néhány dossziét, ugyanis megakarják venni az egész pálya területét. Hogy minek kell az nekik, azt magam sem tudom. Biztos egy újabb jó befektetés. Pont úgy, mint tavaly karácsonykor Törökországban, ami annyira fontos volt, hogy itthon is hagytak egyedül Karácsonykor.

—Sziasztok! Na hát szia Anna! Kész nővé cseperedtél.—nevet iróniáján Ádám. A családban mindig ezt csinálják velem, és ő jól tudja mennyire utálom, ezért szivat vele.

—Jajj, könyörgöm Ádám ne kezd.—löktem meg a vállát. Ádám szülei is pont ugyanolyanok mint az enyémek, és nekik is részük van a pályában. Viszont mi Ádámmal nem hasonlítunk, ugyanis ő már csatlakozott a családi bizniszbe, míg én messziről kerülöm. Unokatestvérem a pályánál dolgozik, de, hogy mit az számomra rejtély, valamit a papírokkal mókol.

—Na tessék lányok.—adott a kezeinkbe egy-egy belépőkártyát. Majd bementünk közösen. A boxokba már javában rendezkedtek befele, de a pilótákat nem igazán láttam.

—Akkor sétálunk egyet a pályán?—kérdezte lelkesen Maya. S meg is indultunk mind a 6-an.

—Baszki!!—kiáltott fel Liza.—Azok ott a pilóták?—mutatott egy pár férfi irányába előttünk.

—Igen Liza, elképesztő szemed van.—nevet az unokatesóm.

—Gáz lenne lerohanni őket, és képet kérni?—kérdeztem.

—Nagyon is. Nőj már fel!—nevetett ki a fiú. Majd elnézett a távolba, és megkomolyodott.—Bocsi lányok nekem most mennem kell.—s el is suhant. Néztem, hogy hova megy, majd megpillantottam anyáékat, a pilóták közelében, valami komoly férfiakkal beszélgetni.

—Mindjárt jövök csajok.—sétáltam én is oda.—Anyu, apu! Hát ti?—néztem rájuk kérdőn.

—Drágám! Had mutassalak be. Ő itt a lányunk Anna.

—Ő itt Johanson, ő a Forma 1 igazgatója. Zsoltit meg màr ismerheted.—való igaz őt ismerem már, ő a magyar nagydíj rendezője.—És ő itt pedig Adam Norris.—elnézést az a Norris??? Döbbentem le, de próbáltam titkolni.

—Nagyon örülök.—fogtam kezet kedvesen, és illedelmesen mindenkivel.

—Elnézést!—mosolyogtam, s félre húztam egy kissé anyut. —Ti hogy hogy kint vagytok? Azt hittem nem értek rá.

—Nem is kicsim, csak üzlet.

—Szokásosan.—vágtam rá. Majd visszafordultunk a társasághoz.

—Este szívesen látjuk Önöket egy vacsorára. —mondta apa, s karolt át minket. Jajj ne, ez ezek szerint rám is vonatkozik. Nagyszerű.

—Áh, ő meg itt az én fiam.—sétált el mellettünk egy pár pilóta, s kikapta a fiát a tömegből a férfi.—Lando Norris.

Bemutatkozott nekem is, de most annyira mérges voltam anyáékra, hogy megint csak akkor vesznek figyelembe, mikor a segítségem kell az üzlethez. Ritka unott fejet vágtam, és a mosolygás sem ment már igazán, de azért próbálkoztam.

—Ahogy látom neked is piszok sok kedved van üzletről beszélni.—súgta oda a mellettem álló pilóta.

—Nem tudom miről beszélsz. Rém izgalmas.—nevettük el magunkat.

—Nem akarsz...?—s fejét a pálya irányába megdöntötte.

—Minden álmom lenne, innen elszabadulni.—súgtam neki.

—Elnézést, megmutatom a kisasszonynak a pályát, és néhány titokba is beavatom.—kuncogott a fiú, én csak támogatóan, mosolyogva bólogattam. Majd megkapva a lelépésre az engedélyt, el is húztunk. De előtte még megkaptam a parancsot, hogy hozzak le egy aktát, az irodából.

—Köszi! Szépen megmentettél.—sétáltunk egymás mellett.

—Ugyan, te mentettél engem, és én téged.—nézett a szemembe.—De elég gyakorlatias vagyok már.—nevettünk egyet. Majd megláttuk a haverjait akik integettek meg ordibáltak nekünk, vagyis én egyből Georgét szúrtam ki.—Volna kedved csatlakozni hozzánk?—ajánlotta fel.—Elvégre megígértem a szüleinknek, hogy körbe vezetlek.—tette hozzá.

—Köszönöm, de már jól ismerem a pályát.—na majd biztos oda megyek hozzájuk egyedül nem? Amúgy is hol a fenébe vannak a csajok? És a lábam is leszakad már.—Köszi mégegyszer, de most megkeresem a barátnőim, és teljesítem a parancsot.—nevettem el magam, s ott hagytam a kis aranyos fiút.

Később visszaértem a paddokkba, és másztam fel a lépcsőkön kissé már sántán, de mindent a hülye papírokért. Beértem az irodába, ahol már az asztalon várt 4 óriási dosszié.

—Olyan isten nincs, hogy én mégegyszer feljöjjek.—mondtam magamnak, s megpróbáltam az összeset egyszerre levinni. Addig nem is volt gond, míg a soha véget nem érős lépcsőn ki nem ment a bokám, és le nem fikáltam az utolsó 6 lépcsőfokról.

—Jól vagy?—kérdezte egy mély férfi hang a kiterült testemtől, csakhogy nem is az én anyanyelvemen.

—Csak hagyj itt meghalni.—válaszoltam vissza, ugyanazon a nyelven, s szememet még mindig csukva tartottam. Ő csak nevetett egyet, majd miután összeszedte az aktáim a földön. Lehajolt, és a derekamnál fogva felemelt, gondolom realizálta, hogy én onnan amúgy fel nem keltem volna.

—Köszönöm kedves....—s kinyitottam a szemem, de nem hittem neki. George Russell volt a megmentőm. Jól beüthettem a fejem, hogy ilyeneket képzelek. Csakhogy ez tényleg a valóság volt, onnan jöttem rá, hogy megpróbáltam ráterhelni a bokámra, és azt hittem, hogy bele halok. Fel is szisszentem.

—Jól vagy?—nyúlt utánam a pilóta.

—Uhum, persze. Köszi, mindent.—emeltem fel az aktákat, és bicegni kezdtem.

—Várj, segítek...—de ekkor a barátnőim mellém értek.

—Eleget segítettél így is. Köszönöm szépen.—s a lányokba karolva elbicegtem velük.

—Köszi szexi.—kacsintott Liza a fiúra, majd kivette az utolsó aktát is a kezéből, s utánunk iramodott.