Jéghideg |✔️

• 8 fejezet

Anna
(Szombat)

—Min kattogsz ennyire?—kérdezte Hanna, akivel a szobámba kettesben voltunk.

—Lehet, hogy hülyeség, de nem olyan mintha versenyeznének értem a fiúk?

—Furák, az biztos. De George teljes oda van érted. És Landonak sem vagy semleges.Te kit választanál?

—Magamat Hanna, magamat. Sosem fogom mégegyszer elveszteni önmagam egy fiú miatt sem. Különben is, nemsokára mennek haza.

Korán kiértünk a pályára, és leültünk a főépület légkondis termében.

—Anna!—kiáltott rám Zsolti. S felálltam, és illedelmesen megöleltem őt, köszönés gyanánt.—Van egy meglepim számotokra, amiért tegnap úgy kisegítettél.—s egy pár kártyát lógatott a kezében.

—Hát ez meg mi?—kérdeztem.

—Ma a mercedes garázsából nézitek az időmérőt.

—Úristen Zsolti, egy isten vagy. Köszönjük szépen.—ugrottam a nyakába.

A paddokkban sétáltunk végig, mikor ismerős arcok jöttek szemben.

—Kiket látnak szemeim.—húzta hatalmas mosolyra a száját Lando. De én csak George szemeibe tudtam nézni, s ahogy láttam ő is az enyémbe.

—Hölgyek.—folytatták a többiek is.

—Sok sikert fiúk!—s mi meg sem állva sétáltunk tovább.

—Anna! Beszélhetnénk?—kérdezte Lando, amivel őszintén meglepett. Kettesben elsétáltunk egy olyan helyre, ahol biztosan nem tudnak zavarni.

—Most megfogsz ölni?—nevettem el magam.

—Téged nem tudnálak. Igazából szerettem volna, ha szerencsét kívánsz.

—De hisz mondtam.

—De az túl béna, az mindenkinek szólt.

—Mit akarsz? Mit adjak?—nevettem el magam, s adtam a hülyét.

—Amire már azóta vágyok, hogy megláttalak.

—Norris, ez nagyon nyálas.—nevettem el magam teljesen. De ő csak egyre közelebb jött, s pontosan tudtam mire készül. Csak azt nem tudtam, hogy jó ötlet e ebbe bele menni. Addig gondolkoztam, míg ajkai az enyémhez értek, s megcsókolt, de én nem tudtam őt visszacsókolni. A gondolataim egész más fele voltak, így nem ment.

—Hah, ehhez még több kell kisapám.—próbáltam ezt a kínos szituációt elviccelni, mintha direkt így akartam volna, hogy történjen.—Na sok sikert.—fordítottam neki hátat, miután kacsintottam még egyet.

Fújdosva a levegőt tértem vissza a lányokhoz, akik még mindig a fiúkkal beszélgettek. Éreztem, hogy George engem néz, de én nem tudtam ránézni, csak megfogtam a lányok kezét, és elindultam az ellenkező irányba, mint a fiúk. Természetesen a lányok egyből faggatni kezdtek, de azt hazudtam nekik, hogy csak meghívott egy újabb üzleti vacsorára, hogy ne legyen egyedül. Valószínűleg Hanna egyáltalán nem hitte el, s fel is tűnt neki frusztrációm, így később neki megsúgtam az igazat.

—Na hát te itt?—hirtelen ijesztett meg egy férfi hang mögülem, s ahogy megfordultam vészesen közel kerültem Georgéhoz. Álltam az autója mellett, egy fejhallgatóval a fejemen.

—Öö. Igen, és nahát te is.—mondtam zavaromban.

—Igen, Anna. Tudod én a mercedes pilótája vagyok.—mondta, de nem úgy beszélt velem mint eddig. Nem olyan kedvesen, s lágyan, hanem kissé feldúltan. Talán Norris elmondta neki, hogy mi történt, de hát igazából semmi sem.

Ennyi volt köztünk a bájcsevej, majd kiment az autójával a pályára. A fiú éppenhogy csak bejutott a Q2-be, rémesen teljesített, s a csapat sem értette mi történik. Végig feszült volt a rádióban is, majd végül a 14.helyen ki is esett. Amint kiszállt autójából, a szerelőket, és mindenkit akit oda ment hozzá félre lökve beviharzott az öltözőjébe. Gondoltam, utána megyek, s szerencsére nem volt bezárva az ajtaja.

—Nem akarok beszélni senkivel.—morogta, de a fejét a párnából fel sem emelte.

—Semmi rosszat nem tettél George.—mondtam, miközben becsuktam magam mögött az ajtót.

—Menj innen.—mondta feszülten, de én helyette a fekvő fiú mellé ültem, s simogatni kezdtem a hátát.—Innen is lehet nyerni, ez még nem lefutott meccs.

—Mit nem értesz? Menj el!—pattant fel hirtelen, s ezzel én is. Nagyon megrémített ez a hirtelen ordibálása. De exversenyzőként pontosan tudom mi zajlik ilyenkor benne.

—Nem George! Nem fogok innen elmenni, ameddig meg nem nyugodsz.—emeltem fel én is a hangom.— Mond el, hogy mi bánt.—simítottam meg az arcát.

—Nem akarok róla beszélni.—mondta, már sokkal finomabban.

—Rendben. Akkor tudod mi? Később beszélünk.—s megindultam kifele, de még mielőtt a kilincset lenyomtam volna megszólított.

—Várj, kérlek ne menj.—s felé fordultam ismételten.—Simogatnád még egy kicsit a hátam?—kérdezte boci szemekkel, s nem tudtam nekik ellenállni. Tettem amit kért.