𝐂𝐇𝐈𝐋𝐃𝐑𝐄𝐍 𝐎𝐅 𝐓𝐇𝐄 𝐕𝐀𝐋𝐋𝐄𝐘 ( 𝐋.𝐒 )

ELSŐ FEJEZET: Lent a völgyben

Lent a völgyben... Lent nagyon mélyen volt egy város. A lakói megosztottságban éltek, mégis mindenki kedves, odaadó és barátságos volt. Az emberek biztonságban érezték magukat.

Lent a völgyben, messze a világ zajától.

Persze, azért fontos megemlítenem, hogy nálunk is akadt internet és térerő.
Ám valahogy... Sosem volt rá igazán szükségünk. Máshogy nőttünk fel, máshogy éltünk.

A völgy lakói a Severn folyó mentén telepedtek le, Shrewsbury bájos és a történelmi eseményekben hosszan visszanyúló városában.

Az emberek ismerték egymást, bár ez egy kisvárostól aligha meglepő. A pletykák erdőtűzként terjedtek, a termények fogytak és helyettük újak termettek, a folyó töretlenül folyt, a történelem állandóan bővült, a stílus minden évben új árnyalatokkal gazdagodott, de az emberek sosem változtak. Talán az egyedüli állandó dolog a völgy éltelében a lakói voltak. A családok generációkig és nemzedékekig nyúltak vissza, s természetesen mindig gyarapodtak.

Azt hiszem, hogy nem létezett olyan ember Shrewsburyben, aki ne szeretett volna ott élni. Kivéve engem.

Sosem szerettem a völgyben élni. Számomra nem megújulást és békét hozott, hanem pusztulást és tébolyt.

Anyám szerint mindig is csak túl élénk volt a fantáziám, amivel a sors olyan bőkezűen megáldott születésemkor. A Mama hitt a sorsban és Istenben.

Én pedig gyerekként szerettem más lenni, mint a többiek. Amíg ők odakint játszottak és barátkoztak én egyedül voltam. Miután megtanultam olvasni, a könyvek örökös megszállottja lettem. Utána már zenéket is írtam. A gitár jó barátommá vált, akárcsak Niall Horan és Zayn Malik.

A gimnázium első évében ismertem meg őket. Niall-el osztálytársak voltunk, Zayn pedig már akkor is harmadszor bukott vissza másodikba. Nem igazán kötötte le az iskola vagy a tanulás. Talán engem sem annyira, s így esett meg, hogy helyette inkább könnyűszerrel vezetett be a drogok világába.

Igaz, csak füvet szívtam, amikor kedvem tartotta, de sokszor írói válságot okozott, így inkább csak árultam. Jó plusz bevételt jelentett és kellet a pénz a Mama gyógyszereire.

Tizenhat voltam, amikor beteg lett. Tizennyolc éves koromra annyira legyengült, hogy már nem tudott dolgozni sem. Nem engedte, hogy otthagyjam a sulit és teljes állásban munkát vállaljak. A tinédzser éveimben nem igazán fektettem hangsúlyt a sulira, ezért én is buktam. Kétszer is, amit természetesen sosem hangoztattam. Nem voltam rá büszke.
Ugyan, ilyesmire ki lett volna?
De egészen addig, amíg a Mama már menthetetlen állapotba nem került, mindezt nem fogtam fel így. S csak azután határoztam el, hogy leérettségizem és olyan állást keresek, amivel elláthatom őt. Nekem már csak ő maradt, miután apám meghalt egy autóbalesetben tizenöt éves koromban.

Részmunkaidőben ettől független vállaltam munkát itt-ott, de az nem volt elég, így a drogok is segítettek. A Mama nem kapott túl sok betegsegélyt, így sosem hisztizhettem neki a legújabb dolgokért, amiket a korombeliek természetesen előszeretettel, kérdés nélkül megkaptak.

A suliban mindenki tartott tőlem. Nem kellett túl okosnak lenni, hogy ezt én magam is észre vegyem. Na meg... Tettem róla, hogy így is legyen.

Azt pedig senki sem kérdőjelezte meg, hogy a legjobb anyagot Zayn és én árultuk. Zayn apja tengerészgyalogos volt, ezért a fia sok kollégájával tartotta a kapcsolatot. Vagyis a kollégák gyerekeivel. Nem volt nehéz ezek után a völgybe is beszivárogtatni a drogokat.