𝐂𝐇𝐈𝐋𝐃𝐑𝐄𝐍 𝐎𝐅 𝐓𝐇𝐄 𝐕𝐀𝐋𝐋𝐄𝐘 ( 𝐋.𝐒 )

TIZENHARMADIK FEJEZET: A búvóhely

Furcsa érzés volt betörni abba a házba, amibe elvileg már húsz éve éltem. Szerencsére nem kellett betörnöm az ablakot, ugyanis akkor halálra fagytunk volna.

Igen, az volt a terv, hogy anyám házában fogjuk meghúzni magunkat, amíg ki nem találjuk, hogy hogyan tovább.

Vagyis, hogy mégis milyen módon kerültünk vissza a múltba és hogyan tudunk hazajutni.

A pincében másztunk be az ablakon. Sosem zártuk azokat az ablakokat és reménykedtem, hogy a nagyszüleim sem, különben a hátsó ajtón kellett volna bemennünk és fogalmam sem volt, hogy otthon tartózkodott e bárki.

Segítettem Louisnak bemászni az ablakon. A derekát fogva állítottam meg a földön. Egy pillanatig a szemeimbe nézett aztán ellépett és körbepillantott. Amióta eljöttünk az étteremből nem szólt egy árva szót sem.

Szerintem még mindig nem egészen fogta fel a dolgot. Bár én sem, fogalmam sem volt mit művelek, csak próbáltam azt tenni, amihez értettem: Túlélni.

Miután felkapcsoltam a lámpát felmértem a pincét. Elég poros volt, ritkán jöttek le ide. A régi kopott zöld kanapénk már akkor ott volt. Ezt jó jelnek vettem, így legalább tudtunk min aludni. A padlón több doboz is tornyosult. Egy leharcolt mosógép állt a sarokban és pár morbid festmény a falon.

━ Oké... - törtem meg a csendet és a hátsó nadrágzsebeimbe süllyesztettem a kezeimet. – Akkor én felmegyek és összeszedek pár dolgot.

━ Itt akarsz hagyni? – kérdezte csendesen. Először nem értettem, hogy miért teszi fel a kérdést.

━ Nem lesz baj. – nyugtattam meg. – De lehet itthon vannak, és nem bukhatunk le... Hogyan magyaráznánk ki a helyzetet? – néztem rá.

━ Oké. – sütötte le a szemeit, majd leült a kanapé szélére.

Talán oda kellett volna mennem megvigasztalni.
Talán meg kellett volna nyugtatnom őt.
Talán nem kellett volna egyedül hagynom.

De még mindig ott éltek a fejemben a történtek és nekem sosem ment az ilyesmi.

━ Oké. – ismételtem meg, majd felsétáltam a lépcsőn és próbáltam olyan csendesen mozogni, amennyire az csak lehetséges volt.

Szerencsére nem találtam otthon senkit. Összeszedtem pár tiszta ágyneműt és a nagyapám ruháiból annyit, hogy ne tűnjön fel neki a hiányuk. Magamhoz vettem pár konzervet és gyümölcsöt. Tudtam, hogy hideg lesz az éjszaka odalent, ezért kerestem két meleg takarót is.

A ház nem sokat változott. Talán csak bizonyos bútorok voltak mások. A falakon képek lógtak. Anyáról és a nagyszüleimről, akiket sosem ismerhettem. Olyan más volt így látni őt. Fiatal volt, boldog, egészséges... Aztán hallottam, hogy kattant a zár a bejárati ajtón így gyorsan visszamentem a pincébe. Louis összerezzent, amikor lerohantam, de utána csak sóhajtva nyugtázta, hogy én vagyok az.

━ Csendben kell maradnunk és pihennünk valamennyit. Holnap miután elmennek felmegyünk és lefürdünk, aztán kitalálunk valamit. – mondtam el a tervet, miközben letettem a kanapéra a hozott „zsákmányokat". Louis még mindig nem mondott semmit, ezért csak addig néztem őt, amíg rám nem emelte a kék szemeit.

━ Mi lesz, ha nem jövünk rá? – kérdezte kétségbeesetten.

Persze, pont erre volt még szükségem egy ilyen botrányos nap után. – gondoltam magamban.

Végül vettem egy mély levegőt és megmasszíroztam az arcomat.

━ Legyen az a holnap problémája. – feleltem. – Most segíts beágyazni!

━ De ezen... nem fogunk elférni! – vitatkozott.

━ Kénytelen leszünk összebújni! – ugrattam gonoszul mosolyogva. Elnyílt ajkakkal figyelt. – Kinyithatós kanapé, okoska. – tettem hozzá vigyorogva. Aztán valami olyan történt, amit még sosem láttam tőle: elpirult.

A nagy Louis Tomlinson, a suli szurkolófiúja elpirult a gondolatra, hogy velem összebújva aludjon. Hihetetlen.

Miután megcsináltuk az átmeneti fekhelyünket megette az egyik almát, amit hoztam és felhúzott egy melegítőt, amit a nagyapa szekrényéből loptam, de nyilván nagy volt rá. Túl nagy.

━ Az anyám szekrényéből kellett volna hoznom ruhát, mi? – kérdeztem cinkelve, de csak morgott valamit az orra alatt. – Néha igazán válaszolhatnál. – pillantottam felé. – Ha már te vagy az egyetlen hallgatóság... - vontam vállat.

━ Nincs kedvem beszélni veled... - nézett rám és lefagyottan figyelt, amikor észrevette, hogy levettem a pólómat és szabaddá vált a felsőtestem előtte. Összeráncolt szemöldökkel néztem magamra.

━ Mi van? – kérdeztem.

━ Semmi. – felelte egyszerűen és elkapta a tekintetét.

Tényleg olyan, mint egy szűz. – gondoltam magamban, amit még Phoebe mondott, de aztán eszembe jutott a lány.
És a barátaim.
Zayn.
Bassza meg!

Fájdalmasan felnyögtem, mire Louis újra összerezzent. Megnyikordult felettünk a plafon. Tompa férfihang hallatszódott fentről.

Meglehet tényleg nem ártana csendben lennünk, Styles! – figyelmeztettem magamat és felhúztam a barna pulóvert, amit magamnak vettem el.

━ Soha nem látjuk őket viszont, igaz? – kérdezte csendesen, miután lekapcsoltam a lámpát és a félhomályban a kanapé jobb szélére húzódva jól betakartam minden testrészemet. Egy kis ideig nem feleltem. Nekem már nem igen volt kihez visszamennem. Zayn-nek viszont tettem egy ígéretet...

━ Próbálj meg aludni! – fordultam az oldalamra, majd úgy tettem mintha már aludnék. De még hallottam, ahogy ő is az oldalára fordul és halkan zokogva nyomja el az álom.

✧ ✧ ✧

Arra ébredni, hogy valaki a derekam köré kulcsolja a kezeit, elég szokatlan érzés volt. Félálomban fordultam az oldalamra. Louis arcvonásait alig tudtam kivenni, de a könnyei az arcán csillogtak. Milyen érdekes, hogy mennyire könnyen meginog, ha nincsenek mellette a kis barátnői, vagy a fiúk, vagy csak nem érzi nagynak magát.

━ Fázom. – suttogta csendesen.

━ És ez már okot ad arra, hogy tapizz? – kérdeztem ásítva. Az ablak felé pillantva láttam, hogy még mindig javában benne vagyunk az éjszakában.

━ Harry... - erősködött tovább. – Nagyon hideg van!

━ Érdekes, amikor szoknyában járkáltál nem fázott a segged! – horkantottam fel és éppen visszafordultam volna az oldalamra, amikor megállított. A kezeire támaszkodva nézett le rám. Megforgattam a szemeimet.

━ Pont veled kellett visszakerülnöm a múltba! – sóhajtottam fel, majd legyintettem, hogy feküdjön le. – Aztán nehogy a merevedésedre ébredjek! – figyelmeztettem, miközben az oldalára feküdve átöleltem a hátát. A kezei tényleg vészesen hidegek voltak.

Természetesen nem maradt nyugton, hanem elkezdett mocorogni és a feneke folyamatosan a testemhez simult odalent. Felmordultam.

━ Elég legyen már! – szóltam rá.

━ Bocsánat... - suttogta. – De szerintem nekem jobban kell tartanom a te merevedésedtől! – jegyezte meg és mire felemeltem a fejemet már úgy csinált, mintha aludna.

━ Aljas szuka! – suttogtam, mire láttam, hogy halványan elmosolyodott. Erősebben húztam magamhoz, majd végül én is a párnára ejtve a fejemet egy ideig csak a tarkóját figyeltem.

Vajon, ha nem kerülünk ide, akkor is lett volna esély ilyesmire? Lehet tényleg igazat mondott és Brian akarata ellenére... kihasználta? Tudtam, hogy a szíve mélyén volt jóság. Talán mindenki szíve mélyén akadt némi jó tulajdonság. Arról viszont fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjünk, ha nem találunk semmi nyomot. Anya háza nem lehetett örökké a búvóhelyünk. Hiszen... Nekünk már lehet nem is létezett olyan, hogy örökké.