𝐂𝐇𝐈𝐋𝐃𝐑𝐄𝐍 𝐎𝐅 𝐓𝐇𝐄 𝐕𝐀𝐋𝐋𝐄𝐘 ( 𝐋.𝐒 )

HARMADIK FEJEZET: Elkerülhetetlen jövő

A telefonom monoton rezgésére ébredtem. Más érzés volt erre kelni, amikor már nem volt ki felébresszen reggelente.
Annak idején anya nagyon szerette a reggel ezen részét. Amikor bejött hozzám és egy puszit nyomott a halántékomra, majd csendesen elhúzta a sötétítő függönyeimet, hogy beengedje a szobámba a reggeli fényt. Mindig kinyitotta az ablakaimat is, hogy szellőztessen kicsit.

Azt mondta, hogy a friss levegő segít az ébredésben. Felrázza az embert, és arra készteti, hogy igenis keljen fel és menjen ki a szabadba!

Imádtam, amikor reggelente ő ébresztett. Imádtam, amikor beteg voltam és ő csak azért vett ki a munkahelyéről szabadságot, hogy mellettem lehessen. Imádtam, hogy érdeklődött a dolgok iránt, amiket szerettem. Anya bármit megtett volna azért, hogy boldog legyek.

Volt közöttünk valami bensőséges kapcsolat, ami csakis egy anya és egy fia között jöhetett létre. Az apák többnyire ezt sosem érthetik meg, mivel nem bennük cseperedik fel egy kicsiny kis ember. Ők csak az odajutás folyamatában érvényesülnek, de nem ők hordják kilenc hónapig a gyermeket a szívük alatt. Az édesanyák feladata mindig nehezebb. Odafigyelni egy másik életre, ami benned nődögél. Hihetetlen egy dolog lehet.

Anya sokat mesélt nekem erről. Azt mondta, hogy a nők általában ilyenkor az édes vagy sós dolgokat kívánják. Ő viszont velem mindig a savanyú ételeket kedvelte.

„Azért lett ilyen kis fanyar a gyerek!" – mondta erre mindig apám, hogy cukkoljon vele.

Anya sosem viccelődött ilyesmivel és sosem bántott. Ő egy angyal volt. Azt hiszem, Isten ezért is akarta ilyen hamar magához szólítani. Képtelen volt az ő legcsodálatosabb angyala nélkül irányítani a világot. A drogok előtt legalábbis biztosan ezt gondoltam a betegségéről, amivel már akkor négy éve küzdött.

Alzheimer-kor.
Az egyik legkiszámíthatatlanabb és leglassabb betegség.

Alig egy évre rá tudtuk meg, hogy apa itt hagyott minket. Anya egyik nap rosszul lett és én nem voltam mellette, mert éppen Zayn-nel szívtunk valahol... Azóta nem nyúltam semmi máshoz sem a füvön kívül. Bűntudatom volt. Évekig mardosott, ugyanis lehet mindez máshogy történt volna, ha én otthon vagyok aznap. Talán sosem betegszik meg és nem kerül olyan állapotba, amibe...

Lassan léptem be aznap reggel a szobájába, miután kinyomtam az ébresztőt és felkeltem az ágyból. Egy két emeletes faházban éltünk a völgy erdősebb részében, nem messze a folyótól. Családi örökség volt a ház, amit anya örökölt még a szüleitől. Apával azért maradtak itt, mert állítása szerint apám egyszer belopózott hozzá és titokban nála aludt. Apa azt mondta azon az éjszakán, hogy itt akarja leélni vele az életét, ebben a házban, ahol majd egyszer gyerekek fognak futkározni.

Széthúztam a függönyöket és kinyitottam az ablakait. Anya az oldalán fekve aludt az ágyban, betakarva. A takaró lassú ütemben emelkedett és süllyedt. Kipillantottam az ablakon. Köd volt a völgyben, a magas fenyőfák nyugalomban álldogáltak a helyükön. Az erdő csendes volt.

Anya ágyához lépve lehajoltam hozzá és óvatos csókot nyomtam a halántékára. Leültem mellé az ágyra és megvártam, amíg ébredezni nem kezdett.

Tudtam, hogy ő sosem akarta, hogy így lássam. Talán a legrosszabb dolog egy ember életében, ha látja a saját szüleit meghalni. Anya a betegsége kezdetekor sem akarta, hogy lássam rajta, de már mindketten tudtuk az elkerülhetetlent. Csak egyikünk sem beszélt róla, mert tartottunk attól, hogy akkor tényleg valóssá vált volna.

Néha egyszerűen csak jobb nem kimondani dolgokat, amiket amúgy is tudunk. A hallgatás olykor megnyugtatóbb, még ha az adott dolog tudata nem is az.