𝐂𝐇𝐈𝐋𝐃𝐑𝐄𝐍 𝐎𝐅 𝐓𝐇𝐄 𝐕𝐀𝐋𝐋𝐄𝐘 ( 𝐋.𝐒 )

ÖTÖDIK FEJEZET: Az elveszett költő

Talán nem nagy újdonság, ha azt mondom, hogy sosem szoktam hibázni. Sokan persze vitába szállnának velem, hiszen az az elterjedt sztereotípia, hogy mindenki hibázik.

Nos, én mindig is igyekeztem bebizonyítani, hogy én ez alól kivétel voltam. Először is azért, mert már kiismertem magamat annyira, hogy tisztában legyek azzal, hogy mire vagyok képes és mire nem.

A legtöbb ember azért hibázik, mert nincs tisztában ezzel. Sokan elhiszik, hogy képesek valamire, de belül tudják, hogy ez nincs így. És ez mérgezi meg a tudatukat, amiért az adott dolog majd nem fog sikerülni. Mert aki vak, az sosem láthat. S aki süket, sosem hallhat.

Ám a véleményemet nyilvánvalóan megszoktam tartani magamnak ezekkel a dolgokkal kapcsolatban. Amúgy sem osztaná senki, hanem csak a szokásukhoz híven egy furcsa idiótának bélyegeznének.

Bár nem mintha különösebben már megtudott volna engem ez érinteni. Az ember egy idő után megtanul a saját csendjeivel békére lelni és komfortot találni a zűrzavarnak hitt nyugalomban.

Sikításra ébredtem. Azonnal felriadtam és kiugrottam az ágyból. Anya szobájába siettem és felkapcsoltam a lámpát. A földön térdelve keresett valamit és sírt. Leguggoltam hozzá, majd megpróbáltam megnyugtatni, de nem volt velem. Olyan, mintha észre sem vette volna, hogy ott voltam. Csak tovább keresett valamit a padlón.

━ Anya! Anya ébredj fel! – simogattam a hátát. – Én vagyok az!

━ Valami bemászott az ágyamba! – mondta nekem lihegve. – Bemászott aztán leugrott. Biztos itt van!

━ Csak rosszat álmodtál, gyere feküdj vissza! – próbáltam felemelni, de nem engedte.

━ Ne érj hozzám! – kiáltott rám és kitépte a kezeit a kezeimből. Hátra hőköltem, amikor elkezdett kiabálni.

━ Anya, Harry vagyok! – néztem a szemeibe, de mintha egy ködfátyol lengte volna be, nem volt ott. Nem ismert meg.

Egy anya nem ismerte meg a saját fiát, akit kilenc hónapig egy köldökzsinór kötött össze vele.

━ Itt van valami! Meg kell találnom.... Meg kell, meg...

A zaklatott hangja kezdett csillapodni én pedig csak a padlón térdelve néztem, ahogy széthullik körülöttem az életem. Néztem, ahogyan anyám teljes idegösszeroppanást kap és nem tehettem semmit.

Amikor elhallgatott csak csendesen üldögélt a padlón és a kezeit nézte. Vettem egy mély levegőt és lenyeltem a torkomba rekedt gombócot. Finoman megfogtam és visszafektettem az ágyba. Felkapcsoltam neki az éjjeliszekrényen lévő kis lámpát és lekapcsoltam a nagyot. Visszaültem az ágya szélére és lassan simogatni kezdtem a haját. A szemeivel előre meredt és nem szólt egy árva szót sem. Nem tudom meddig ülhettünk ott, de engem is kezdett elnyomni az álom.

━ Ne aggódj kicsim, azt hiszem már elment! – szólalt meg végül csendesen. Éreztem, hogy egy kósza könnycsepp szökött ki a szemeimből.

━ Pihenj, anya! – hajoltam hozzá és csókot nyomtam a halántékára, majd jobban betakarva, visszamentem a szobámba.

Elővettem egy szál füves cigit és kiálltam az erkélyemre. A bőrömbe bele-belekapott a hideg éjszakai levegő. Meggyújtottam a szálat, majd lehunyva a szemeimet szívtam belőle. Nem volt túl erős. Amikor én vigyáztam anyára többnyire nem szívtam, de volt, amikor már nem bírtam tovább. Úgy éreztem, hogy lassan már összeroppanok.

De én sosem hibáztam. Mindig csak azt mondtam magamnak, hogy: Csak még egy nap! Csak még egy nap! Csak még egy napot bírj ki egyedül!