𝐂𝐇𝐈𝐋𝐃𝐑𝐄𝐍 𝐎𝐅 𝐓𝐇𝐄 𝐕𝐀𝐋𝐋𝐄𝐘 ( 𝐋.𝐒 )

TIZENÖTÖDIK FEJEZET: Csalfa képek

A napokból nagyon gyorsan hetek lettek. Mi pedig nem bukkantunk semmilyen nyomra Louis-sal. Az igazság az, hogy valahol kezdtünk belenyugodni a dolgokba. Valamiért visszakerültünk a múltba.

Nem történhetett ok nélkül. Biztos, hogy volt valami magyarázat, csak még nem jöttünk rá. Én minden nap próbáltam nyomot keresni a kérdőjelek rengetegében. Ám az sem segített sokat, hogy a szüleink fel-alá járkáltak a gimnáziumban. Sosem gondoltam volna, hogy apa kiköpött mása leszek. A Mama valószínűleg ezért hitte mindig már a betegsége vége fele, hogy én ő vagyok. Ez egyszerre melengette meg a szívemet és szomorított is el egyaránt.

Louis szüleibe a második napon botlottunk bele. Az anyukája alacsony teremtés volt, pirospozsgás arccal és pár plusz kilóval. Az apja pedig a focicsapat kapitánya.

Ironikus. – gondoltam magamban.

A focicsapat kapitánya összejött a suli legnagyobb stréberével.

Ez milyen nagy klisé már, nem igaz?

Bár ahogy elnéztem Louist... Ő sem tudott erről. Sőt, mintha még jobban meg is lepte volna mindez, mint a tudat, hogy valószínűleg soha nem láthatja őket viszont a felnőtt valójukban.

Nem sokat időztünk a gimnáziumban. Próbáltuk meghúzni magunkat és úgy viselkedni, mintha mi nem éppen csak visszapottyantunk volna ide. Ami valljuk be, néha elég frusztráló volt. Főleg, amikor kiderült, hogy Louis asztmás és pánikrohamai voltak.

Egyik éjjel arra riadtam fel, hogy mellettem fuldoklott. Először leginkább azért aggódtam, hogy ha nagyobb zajt csap, teljesen biztosan megtalálnak minket és nekünk akkor végünk. Aztán láttam, hogy megfog fulladni, ha nem segítek neki. Lehet hülyeség volt, de mivel inhalátor nem igen akadt a közelben szájból szájba lélegeztettem. Ami persze nem ért semmit, de annyira meglepődött, hogy megnyugodott. Nyilván ez az alapvető problémán nem sokat segített, ám időt adott arra, hogy kimászva az ablakon elrohanjak az ügyeletes patikába egy inhalátorért. Ahol természetesen a patikus felismert és arról kezdett el faggatni, hogy mikor lesz a következő meccsünk.

Apám sosem említette, hogy focizott volna, azt pedig főleg nem, hogy Tomlinsonnal egy csapatban játszott. Nem meglepően rühellték egymást a férfival. Valahol megtudtam érteni apám ellenszenvét, viszont Louis és én... Köztünk lényegesen bonyolultabbak voltak a dolgok.

━ Harry. – szólalt meg hirtelen mellettem Louis, amivel kirántott a gondolataim közül. Követtem a pillantását az iskolában lévő kupákkal telepakolt vitrin felé. A suli focistáinak, úszóinak és táncosainak képei és nyertes érmei meg kupái voltak kiállítva. Ám én is egyből megpillantottam az egyik képen az ismerős alakot. - Hogy lehetséges ez? – kérdezte szinte suttogva mellettem a fiú, pedig nem is kellett volna, hiszen rajtunk kívül senki sem tartózkodott a folyosón, ugyanis még tartottak az órák.

Jobban megfigyeltem a képet. Hihetetlen volt viszont látni rajta a fiút, akit utoljára tizennégy éves koromban láttam. Nem tudtam, hogy mit is mondhatnék, ezért csak csendesen figyeltem a képet.

━ Szerinted... még életben lehet? – nézett felém a fiú.

━ Nem. – mondtam olyan komor hangon, hogy Louis egy kis ideig nem szólalt meg csak újra a képet nézte.

━ Hallottam róla annak idején... Jóban voltatok, igaz?

━ Igen.

Bár tudtam, hogy ezek az egyszavas válaszok nem voltak elegek, mégsem voltam képes mást kipréselni magamból. Liam tehát nem fulladt bele a folyóba. Valahol megnyugtatott a tudat, hogy nem halt meg. Legalábbis... Nem ott és akkor.