𝐂𝐇𝐈𝐋𝐃𝐑𝐄𝐍 𝐎𝐅 𝐓𝐇𝐄 𝐕𝐀𝐋𝐋𝐄𝐘 ( 𝐋.𝐒 )

TIZENHETEDIK FEJEZET: Festőművészek

„Ha a tavaszi Nap-éj egyelőségig nem találtok megoldást... Azt hiszem már tudod a történet végét, fiam."

Louis azóta nem szólt hozzám, hogy elhagytuk Aprilék házát. Megtudtam érteni valahol őt. Vagyis azt hiszem igazából én voltam az egyetlen, aki értette a helyzetét.

Hagytam, hogy a vállamra hajtsa a fejét miután eljutottunk a folyóhoz és a fához. Már akkor sok szimbólumot véstek bele. Megakartunk győződni róla, hogy a boszorkánypecsét rajta van. Nem volt nehéz kiszúrni az ötágú csillagot, amit egy dupla körbe véstek bele.

Átkozottak lettünk.
Milyen ironikus, nem igaz?
Az otthoni életemet hittem átoknak, de az, ahova kerültünk... Sokkal nagyobb sorscsapás volt az élet részéről.

━ Mit fogunk most csinálni, Harry? – kérdezte rekedten Louis és közelebb bújt hozzám. Nem zavart a közelsége. Azt hiszem már rajta kívül nem volt más, aki maradt volna a régi életünkből. És bármennyire is nehezen vallottam be, vonzott magához. Mint egy kicseszett mágnes... Emellett pedig úgy éreztem, hogy meg kellett védenem őt.

━ Minden rendben lesz. – feleltem a hajába morogva a szavakat.

━ Mennyi időnk van még? – nézett fel rám. A jéghideg szemek akkor sokkal lágyabbak voltak. Mintha megtört volna a fagy és beköszöntött volna a tavasz. Ami valójában tényleg így volt.

━ Alig pár hetünk. Meg kell néznünk mikor lesz a tavaszi Nap-éj egyenlőség...

Louis elhúzódott tőlem annyira, hogy megérintse a fába vésett jelet. Összehúztam magamon nagyapa kabátját, amikor feltámadt a szél.

━ Szerinted hogyan törhetnénk meg?

━ Nem tudom. – feleltem őszintén. – Talán nem is lehet.

━ A hölgy azt mondta, hogy a leszármazottja... Talán ő vissza tud juttatni minket valahogy. – pillantott felém a fiú. – Csak lehet még nem próbálta meg senki. – nézett vissza a fára.

━ Elmondta volna, ha tudná a megoldást.

Még magam is meglepődtem, hogy a hangom milyen higgadt volt. A szívem mélyén azt hiszem már tudtam, hogy mi lesz a történetünk vége. Én a kezdetektől fogva tudtam, hogy a völgy veszélyt jelent mindenkire, de leginkább azokra, akik menekülnek valami elől. Én örökké futottam a sorsom elől. Louis pedig önmaga elől.

Mielőtt válaszolhatott volna közelebb léptem hozzá és fölé magasodva eltűrtem egy kósza tincset a homlokából. Csendesen kémlelt és a mellkasa ütemesen mozgott fel-le.

━ Ideje lenne indulni. – mondtam rekedten, mire mintha enyhe csalódás suhant volna át a vonásain, de csak bólintott egyet beleegyezésként.

Tudtam, hogy nem menthetem meg magunkat, ám ő mégsem hibáztatott ezért. Sokkal inkább... Próbált megoldást találni, mert azzal, ha beismeri, hogy vége... Tényleg vége lett volna. Amíg az egyikünk hitt, a másik is ment utána. Meglehet a közöttünk lévő akármi így működött. Utat mutattunk egymásnak, mert nekünk már csak a másik maradt horgonynak.

✧        ✧       ✧

Azt hiszem egyikünk sem számított arra, ami odahaza fogadott minket. Miután bemásztunk az alagsor ablakán meghalottam a puska kattanását, ahogy valaki felhúzta.

━ Egy lépést se! – mondta parancsoló hangon.

Ösztönösen felemeltem a kezeimet és úgy fordultam meg, hogy a testemmel Louist védjem. Nem féltem a haláltól. Azóta nem, hogy mindent elvesztettem odaát. De amikor az ember a saját öregapjával néz szembe a múltban... Kicsit átírja a szabályokat.