Utánanéztem, hogy pontosan hány órakor kopogtat be a végzet az ajtónkon: 1986. március 20-án, 22:04-kor.
Milyen ironikus, hogy már több hónapja is a múltban tartózkodtunk, de még semmi sem változott! Vagyis meglehet már teljesen felbolygattuk a jelenünket, ám nekünk ez már aligha számított.
A fa előtt álltunk 21:50-kor. Louis keze remegett, de én a kezembe fogtam a kicsi tenyerét és csókot leheltem rá.
━ Tehát Liam túlélte. – nyugtázta az iménti szavaimat, amikor elmagyaráztam neki az igazságot.
━ Igen. – válaszoltam. – Az átok úgy szólt, hogy minden völgyben született gyermeket súlytson. Viszont Liam nem itt született, ezért szabadon távozhatott. Az, hogy hogyan került ide... Puszta véletlen volt.
━ De hát miért maradt akkor itt? – kérdezte felém pillantva. A szemeiben apró reménysugár csillant. Megcirógattam az ujjaimmal az arcát.
━ Szerelmes lett Aprilbe. – magyaráztam.
━ És a jelen hogy-hogy nem változott meg?
━ Megváltozott. – feleltem. – Hisz az eltűnt gyerekek egy idő után feledésbe merültek a szüleik számára. Mindig különösnek tartottam, hogy vajon miért...
━ Mert nem is élnek, ha meg sem születnek. – suttogta a boszorkány szavait. – De akkor mi miért nem feledtük el őket?
━ Mert mi is részesei voltunk az átoknak. Valószínűleg miután mindenki idekerül, már úgyis mindegy, hogy mire emlékszünk. Minket elfelejtenek otthon. Mintha soha nem is léteztünk volna, ami igaz. Aki pedig szerencsés, és sikeresen elszabadul a völgyből, szerintem az azért teszi, hogy soha többé ne is kelljen emlékeznie rá.
━ Ez túl zavaros... - rázta a fejét. Tartottam tőle, hogy bepánikol, de nem tette. Csak figyelte a fát.
━ Nem feltétlen kell minden részletét értenünk bizonyos dolgoknak. – néztem le rá.
Láttam magam előtt a fiút. A fiút az étkezőasztalnál. A szurkoló ruhában, a csatokkal a hajában, az édes kipirult arcával, amin egy boldog mosoly ült.
━ Félek. – szólalt meg ismét rám nézve.
━ Tudom. – válaszoltam. – De hamarosan otthon leszel.
Elszakította a kezét tőlem és elnyílt szemekkel nézett rám.
Tudtam, hogy megértette. Okos fiú volt. Nagyon okos. Az én okos kis szurkolóm.
━ Leszek? – kérdezett vissza. – Nem! – emelte fel a hangját. – Leszünk!
Elmosolyodtam és valamilyen istenverte okból a szemeimben könnyek gyűltek, de az arcomon csak egy lágy mosoly ült.
━ Minden rendben lesz. – ismételtem a szavakat, amiket már hónapok óta mondtam neki. Annyira sok mindenre megtanított meg a vele töltött idő. Elkezdtem megbecsülni az olyan napokat, amikor nem veszekedtünk, csak szerettük egymást. Egyik ideig távolról, némán. Aztán már hangosan, boldogan, testközelből.
━ Harry... - lépett hozzám már ő is sírva.
━ Ez az egyetlen esély. – feleltem rekedten, amikor átölelt. – Neked élned kell, nélkülem.
━ Gyere haza velem! – kérlelt könnyektől rekedt hangon. – Gyere haza, kérlek, ne hagyj újra magamra!
━ Itt kell maradnom, hogy egyszer és mindenkorra véget vethessek az átoknak. Az átjárót megnyitom neked, de utána be is zárom.
Nancyből nem volt nehéz kiszedni az igazságot, miután kést szorítottam a torkához. Sosem voltam jó ember. Mindig túl sok harag lakozott a szívemben, ám akkor képes lettem volna ízekre szedni a világot.
أنت تقرأ
𝐂𝐇𝐈𝐋𝐃𝐑𝐄𝐍 𝐎𝐅 𝐓𝐇𝐄 𝐕𝐀𝐋𝐋𝐄𝐘 ( 𝐋.𝐒 )
أدب الهواةSosem szerettem a völgyben élni. Az a hely maga volt a titkok hálója, melyet a lakosok gondosan szövögettek, akár csak a pókok. De túl sok választásom nem igazán volt. Bármennyire is foggal-körömmel harcoltam, a völgy mégiscsak otthonként szolgált...
